Kánikula

MolnarZsolt83 képe

Naplépcsők merőlegesben.
Árnyékuk tündököl fájva.
Az érkezés elkerülhetetlen
az összepréselt magasságban.

Lángoló nyilak egyirányba.
Megnyugtatnak a kényszer útjai.
Senki sincs, aki sorára várna,
felveszi a fénynek súlyait.

Bár nem fér rá a lábujja sem,
és perzseli végig az orrát,
az arcán elsistereg a szem,
tűzpecsétes ajka, most minden szó árt,

a déibábban lezuhanyzik,
s megszárad a levegőtlenségben.
Közeledve csillagokat vakít,
nem érti, mi vonja még, hogy lépjen.

Kiégnek belőle az ösztönök,
magára süttetve a létet.
A táj felett eddig sem örködött,
s egyszercsak befelé ébred.

És körbefesti szineváltását.
A Nap szövete sosem lyukad ki.
Hevült lelkére Istent tetovál.

Szobámból vigyen már ki valaki.

9 egyedi megtekintés

Új hozzászólás

Szia Zsolt,

örülök hogy megosztottad írásod, vannak remek képek "Hevült lelkére Istent tetovál" és elég homályosak is egyaránt, de alapjában egy letisztult versnek látom. Figyu, a "Szobámból vigyen már ki valaki." nem épp a legjobb lezárás, akár el is hagyhatnád, vagy esetleg épitsd bele egy másik képbe, talán ne legyen ennyire egyértelmü.

Ez persze csak a saját észrevételem, te hogy gondolod? Ja és Zsoltikám, bátran olvasgass másoktol is, írj hozzájuk hozzászólásd, véleményed mások alkotásainak is fontos, ugyanis a gör egy műhelynek indult :P

No de visszatérve a vershez, szerintem sokat fejlődtél, hozzál még verset. Addig is legyen egy kellemes hétvégéd:)

Barátsággal,
Milán