Kánikula

MolnarZsolt83 képe

Naplépcsők merőlegesben.
Árnyékuk tündököl fájva.
Az érkezés elkerülhetetlen
az összepréselt magasságban.

Lángoló nyilak egyirányba.
Megnyugtatnak a kényszer útjai.
Senki sincs, aki sorára várna,
felveszi a fénynek súlyait.

Bár nem fér rá a lábujja sem,
és perzseli végig az orrát,
az arcán elsistereg a szem,
tűzpecsétes ajka, most minden szó árt,

a déibábban lezuhanyzik,
s megszárad a levegőtlenségben.
Közeledve csillagokat vakít,
nem érti, mi vonja még, hogy lépjen.

Kiégnek belőle az ösztönök,
magára süttetve a létet.
A táj felett eddig sem örködött,
s egyszercsak befelé ébred.

És körbefesti szineváltását.
A Nap szövete sosem lyukad ki.
Hevült lelkére Istent tetovál.

Szobámból vigyen már ki valaki.

14 egyedi megtekintés

Új hozzászólás

Szia Zsolt,

örülök hogy megosztottad írásod, vannak remek képek "Hevült lelkére Istent tetovál" és elég homályosak is egyaránt, de alapjában egy letisztult versnek látom. Figyu, a "Szobámból vigyen már ki valaki." nem épp a legjobb lezárás, akár el is hagyhatnád, vagy esetleg épitsd bele egy másik képbe, talán ne legyen ennyire egyértelmü.

Ez persze csak a saját észrevételem, te hogy gondolod? Ja és Zsoltikám, bátran olvasgass másoktol is, írj hozzájuk hozzászólásd, véleményed mások alkotásainak is fontos, ugyanis a gör egy műhelynek indult :P

No de visszatérve a vershez, szerintem sokat fejlődtél, hozzál még verset. Addig is legyen egy kellemes hétvégéd:)

Barátsággal,
Milán