Osztom az észt

molnár péter képe

Prózaírás 1.

Hogyan írunk prózát? Mindenki másképp csinálja – ahogy azt Pici bácsi és az LGT megénekelte, bár nem az írás kapcsán. Hasonló alkotói módszerek vannak, de két azonos aligha létezik. Van, aki leül és hozzálát, papírra/monitorra önti a mondatokat és ha elkészült, feltölti egy portálra, esetleg kinyomtatja vagy lemezre menti, aztán postázza néhány szerkesztőnek. Van, aki napokig, néha sokkal tovább rágódik rajta, érleli, alakítgatja magában, és csak akkor írja meg, ha úgy érzi, fejben elkészült, kerek egész lett. Sorolhatnám, de minek? Mindenki másképp csinálja…

Miért írunk prózát? Számtalan okból. Mert közlendőnk van. Szeretnénk valamit elmondani. Megmutatni a gondolatainkat, bemutatni egy helyzetet és esetleg annak tanulságait. Mesélni akarunk az olvasónak érzésekről, emberekről, történésekről. Saját tapasztalatokról, mások tapasztalásairól. Sorolhatnám a végtelenségig, de inkább ide idézem egy alkotótárs, Kerekes László tömör véleményét: ’Minden prózai alkotás egyetlen mondat miatt jön létre. De annak a mondatnak benne kell lennie!’ Megfontolandó…

Mi a fene ez az egy mondat? A mondanivaló. Ami nélkül semmiféle alkotásnak nincs se értelme, se létjogosultsága. Szó szerint véve ez persze értelmetlen, hiszen ha sikerül is egy prózai alkotás mondanivalóját egyetlen mondatba tömöríteni, mit kezdjünk azzal az állítással, hogy ennek a mondatnak benne kell lennie a műben? Tágabban értelmezve mégis igaz az állítás, mert hiába fogalmazódik meg az íróban, hogy mit is szeretne közölni az olvasóval, ha képtelen azt ’beleírni’ az alkotásába.

Mi kell a prózaíráshoz? Idő, tehetség, szókincs, tapasztalat – de ezek olyan evidenciák, amikről csak később érdemes beszélni. Én ezzel kezdem a felsorolást: fikció.
Mi az a fikció? Elképzelt történet, nevezhetem cselekménynek is. Olyan, csak az író fejében létező helyzet, történés, amelynek segítségével bemutatható, élvezhetővé tehető a mondanivaló. Természetesen vannak prózai alkotások, amelyeknek semmiféle cselekménye nincs. Csak és kizárólag az író gondolatai, véleménye. Fogadjuk el azonban azt, hogy egy ilyen cselekmény nélküli alkotásnak az olvasók számára élvezhető megírásához a mi tehetségünk kevés, van elég bajunk a cselekménnyel. Először is el kell helyeznünk térben és időben. Ki kell találnunk, hol játszódik a történetünk és mikor.
A magam részéről nem szeretem a megfoghatatlan helyszíneket. Talán azért, mert a fantasy nem tartozik a kedvenceim közé, inkább a mindennapokról írok, mert hittel vallom, hogy az író ember – főleg, ha íróember – dolga: látni és láttatni. (De ez legyen az én bajom.)
A 'mikor' is komoly gondot jelenthet. Mert hiába helyezi az alkotó a történetét mondjuk a XIX. század második felébe, ha erről a korról, annak szokásairól, gondolkodásmódjáról, szóhasználatáról fogalma sincs. Ami még rosszabb: ha például az író úgy dönt, hogy története a XIX. század második felében játszódik egy meghatározott helyszínen, Párizs, London, stb., és nem csak a választott történelmi kort nem ismeri, de a választott helyszínről is csak ködös elképzelésekkel, közhelyszámba menő ismeretekkel rendelkezik. És ezzel eljutottunk egy nagyon lényeges ponthoz, ami nem más, mint a hitelesség. Egyetlen rossz név, utcanév, egyetlen rosszul bemutatott öltözék, bútordarab, egyetlen rosszul megrajzolt épület, egyetlen rossz, a korra, helyszínre nem jellemző szófordulat kizökkenti az olvasót, attól kezdve nem azzal foglalkozik, amit mesélünk neki. Súlyosabb esetben elveszi a kedvét a további olvasástól. Hiteltelenné váltunk számára, röviden fogalmazva; megette a fene az egészet.
Maradjunk még egy kicsit a hitelességnél, mert nem csak a 'hol' és 'mikor' teheti tönkre a munkánkat, hanem a 'kicsoda' is. Hiába próbálunk alakot, jellemet ábrázolni, ha például elképzelt hősünk foglalkozásának jellemzőit nem ismerjük aprólékosan. Ne írjunk autószerelőről, fodrászról vagy női szabóról, se senki másról, ha lövésünk sincs az adott szakmáról. Általában véve ne írjunk semmiről és senkiről alapos, átfogó ismeretek nélkül. Hitelesen írni nem ördöngösség. De nem is egyszerű.

66 egyedi megtekintés

Új hozzászólás

kufe képe

Péter kérlek jól tetted és jól is csináltad...
Végigolvastam az írásodat és alatta a hozzászólásokat, párbeszédeket...
Alapjában egyetértek.
Jó, hogy itt nincsenek túlsúlyban a liberális nézetűek... Mert mióta lehet összevetni egy kőműves mester és egy kontár munkáját?
Poétaöleléssel: Kustra Ferenc

Most csak azért írok ide, hogy előrehozzam ezt a hsznos tudással teli társalgót.

Hogy legyen értelme is a hsz-omnak:
Kosztolányi Dezső: Részeg kutya

Aki több évtizede él a föld hátán, az előbb-utóbb tanúja lesz minden szörnyűségnek és badarságnak, melyre valaha gondolt, vagy talán nem is gondolt.

Múltkor például láttam egy részeg kutyát.

Teára voltam hivatalos. Fél tizenkettőkor érkeztem. A társaság még józan volt. De a kutya - a ház tiszteletre méltó, tizenegy éves kuvasza, akit évek óta ismerek - részeg volt. A szó szoros értelmében részeg volt, tökrészeg.

Künn az előszobában találtam. Körötte már csak néhány vendég kíváncsiskodott. A többiek, miután tudomásul vették, hogy a kutya berúgott, visszamentek a társalgóba, s ők maguk igyekeztek inni, hogy utolérjék.

A kutyát a gyermekek itatták le, a konyhában. Bort öntöttek neki, egy mélytányérba. Eleinte hiába kínálgatták. Megszagolta a bort, és visszautasította. A kutya ősi bornemissza. Nem tett erre fogadalmat senkinek, nem tagja semmiféle szeszellenes szövetségnek. Elvből nem iszik. Elődjei a történelem során, évezredek óta szintén nem ittak. Szükségből felhörpintették a mocsarak pállott vizét, a trágyalevet is, de a tokajit és a rajnait következetesen otthagyták.

Viszkető jókedvükben a gyermekek cselhez folyamodtak. A mélytányérba belenyomkodták néhány májas és véres töltelékét. Ez az iszapos pép, mely mohón teleszívta magát borral, már csábította. Lefetyelni kezdte, előbb kelletlenül, mert idegen ízt és szagot érzett, de a zsír, a vér, a hús olyan nyelvet beszélt, melyet ő is megértett, egyre jobban biztatgatta, és így hamarosan gyomrába hányta az egész kotyvalékot. A gyermekek vérszemet kaptak. Megismételték a tréfát. A kutya a másik tányér tartalmát is elfogyasztotta, sőt végül - nyilván azt gondolhatta, "egye fene, most már mindegy" - a tányér alján levő bort is felszürcsölte. Több mint egy fél liter szamorodnit ivott ki, körömcseppig.

Mindez alig tíz perce történt, és alig tíz perc alatt. Közben a gyermekeket leszidták, ágyba kergették. A kutya meredten állt előttem a négy lábán, lógó fővel, besunyt farokkal. A szobalány elmondta, hogy a bor hatása nem mindjárt mutatkozott rajta. Egy darabig tűnődve üldögélt az üres tányér előtt, a bajszát nyalogatva. Járkálni próbált. Nem sikerült. Több ízben megkísérelte ezt, egyre izgatottabban. Ide-oda dülöngélt, tántorgott. A gyerekek hahotájától kísérve bevánszorgott az előszobába. Azóta itt állt, a heveny szeszmérgezés izgalmi állapotában, nagyon nyugtalanul. Moccanni sem mert. Bölcs, öreg állat létére érezte, hogy olyan földindulás van, amilyent még soha életében nem tapasztalt. Nem is erőszakoskodott. Csak várt, hogy mit hoz a sors.

Látszott rajta, hogy nem egészen érti a helyzetet. Azt se tudta, hogy kutya-e, vagy macska. Szólongattam a nevén. De nem válaszolt - mint máskor - nyájas farkcsóválással. Kimondhatatlanul bambán bámult rám. Szerettem volna az udvarra csalogatni, hogy a szabadban kijózanodjék. Simogattam homlokát. Meg is indult. Egy-két lépést tett, bóklászva, akkor azonban kalimpáló lábai összecsukódtak, lerogyott a földre, ott elterült, magával tehetetlenül.

Egy zsámolyra ültem melléje. Milyen is egy részeg kutya? Felületes szemléletre szakasztott olyan, mint egy józan kutya. Nem sápadt. Pofáját szőr borítja. Nem gajdol pityókásan, hogy "bort ittam és boros vagyok", nem locsog, nem dadog, nem mesél sikamlós adomákat. Türelmesen, megadóan hallgat. Nagyon szomorú. De a kutya - főképp az öregebbje - mindig nagyon szomorú. Csak olykor-olykor vihog a fogával, jelezve az örömét.

Engem leginkább ez a néma szomorúsága döbbentett meg. Pokolian szenvedhetett, testileg, lelkileg is. Néhány lépésről is hallatszott, hogy gyomrában kotyog-fortyog a sok folyadék, marja nyálkahártyáit a szesz, a tilalmas szesz, melyet megannyi kutyanemzedéken át egyetlen őse sem ízlelt meg. A nagyagy ködbe borult, a kisagyban a mozgást szabályozó központ megbénult. Milyen csodálatosan zárkózott egy állat. Mindössze kifejezéstelen szemét tartotta nyitva, az egyetlen eleven rést, melyen keresztül lelkébe pillanthattam volna. Ide futott minden szenvedése. De szemén se vettem észre semmi különöset az én emberi szememmel. Legföljebb azt, hogy nézése réveteg volt, és szembogara merev.

Mint bácskai, gyermekkoromtól fogva szakértője vagyok mindenféle részegségnek. Sürgősen intézkedtem. Bemártattam egy törülközőt, s fejére tettem. A borogatást tűrte. Zihálva, szaggatottan lélegzett. Kezem fejével megérintettem az orrát. Szárazon parázslott. Láza volt. Néha akkorát szusszant, hogy körötte valóságos szélvihar támadt. Orra elé tartottam egy darab húst. Észre se vette. Feketét főzettem, s kiöntöttem egy tányérba. Vizet is rakattam köréje, több tányérral. Oda se szagolt. A folyadékkal szemben most bizalmatlansággal viseltetett.

Másfél óráig gyötrődött, nyögött, ide-oda forgolódva. Később elaludt. Harsányan horkolt egy óra hosszáig. Fél háromkor azt jelentették, hogy a kutya fölébredt. Ekkor sikerült kituszkolnom a lépcsőházba, a hideg levegőre. A szenvedő állatok szeretnek mennél mélyebb helyre menekülni. Ha díványon vannak, lemásznak a földre. Szívesen bújnak ilyenkor gödrökbe, árkokba is. Ő is ennek a titokzatos ösztönnek engedelmeskedett, amikor lassan és óvatosan lefelé kezdett bandukolni, csakhogy egyensúlyát vesztette, és hanyatt-homlok gurult, bukfencezett le hat lépcsőfokon a kapu elé. Ott a hátára zuhant, és kinyúlt, eszméletlenül, négy lábát petyhüdten a magasba tartva. Szegény tökéletesen elitta az eszét. Azt hittem, hogy vége.

Fölcsengettem egy állatorvost a legédesebb álmából, és kértem, hogy azonnal jöjjön. Addig úgy segítettem a betegen, ahogy tudtam. Két elülső lábát ütemesen mozgatva, mesterséges lélegzést alkalmaztam rajta. Valamit fölocsúdott. De orra most jéghideg volt. Úgy feküdt, mint egy zsák. Beállt a részegség második állapota: az izgalmi után a levertségi. Tudtam, hogy ilyenkor a részeget nem szabad künn hagyni, mert gyorsan párolog, rengeteg hőt veszt, és könnyen megfagyhat. Többedmagammal visszacipeltem az előszobába. Egy szőnyegre fektettük, pokrócokba bugyoláltuk. A fejborogatást abbahagytuk. Erősen cukrozott tejeskávét melegítettem. Semmi áron sem akart inni. Eszembe jutott, hogy nálunk a részeg emberek fehércukrot majszolnak. Odavetettem neki egyet. Minthogy még mindig félt a helyváltozástól, nem nyúlt utána. Szájába adtam. Elropogtatta. Tizennégy kockacukrot evett meg. Ettől megszomjazott. Eléje rakattam egy tányér vizet, melybe előzőleg egy kis szódabikarbónát hintettem. Vedelte. Jólesett neki. Égett a pokol. Hét tányér vizet ivott meg egymás után. Később a tejeskávéból is megivott három tányérral.

Hajnali fél ötkor lépett be az állatorvos. A történteken egyáltalán nem csodálkozott. Azt mondta, minden évben öt-hat ilyen esete van. Két lábra állíttatta velünk a kutyát - így majdnem akkor volt, mint ő maga -, s szívhallgatóval vizsgálta szívét. Legyintett, hogy kutya baja. Különben intézkedéseimet helybenhagyta. Meg is dicsért értük.

A kutya öt órakor talpra állt. Az egyik szeme egy kissé véres volt. Neve hallatára bágyadtan és hálásan csóválgatta farkát. Kiment az udvarba. Már ugatott is, rekedten, mogorván, mint mikor a másnapos emberek - borcsömör után - dörmögve káromkodnak.

Egyéb tennivalóm nem volt. A személyzetnek lelkére kötöttem, ügyeljen, hogy a jövőben ne forduljon elő ilyesmi, mert a kutya még rá talál kapni az italra, és elzüllik. Semmi esetre se engedjék ki egyedül az utcára. Engem végtelenül elszomorítana, ha egyszer erre jártomban a sarki kiskocsmában lelném őt, amint az asztalt veri, s a cigánnyal húzatja a fülébe. Fél hatkor a társaságnak diadalmasan újságoltam, hogy a kutya kijózanodott. Ez azonban nemigen érdekelte őket. Most ők voltak részegek.

Elmenőben a ház úrasszonyát megkértem, hogy ebédre főzessen majd a kutyájának - amint dukál - korhelylevest.

1933

Forrás: http://mek.oszk.hu/00700/00747/0...

,,A világon az emberi ész van a legjobban szétosztva. Mindenki meg van győződve róla, hogy neki egy kicsivel több jutott." (Hofi)
Egyet értek az előttem szólókkal. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy hiába tehetséges valaki, ha nincs elég önkritikája és nem akar folyamatosan fejlődni. Aki viszont igazán jó valamiben, az azért látja a hibákat, mert mindig jobb és jobb szeretne lenni, és az is. Az egészséges szintű önbizalom és önkritika kell, de a jóból is megárt a sok. Mennyi közhely pár mondatban :D
A lényeg pont az az ellentmondás, hogy ha úgy érzed, tökéletesen csinálsz valamit, kezdj el tanulni, ha viszont látod, belátod a saját hibáidat, nyugodt lehetsz abban, hogy jó úton jársz :)

Ja ..ez a típus az élet minden területén meg található. Dolgozok egy ilyennel-Professzor a gúnyneve és ,jellemzően ő büszke erre a névre- :Nincs az életnek olyan területe ahol azonnal és készségesen,önzetlenül és puszta jó szándékból ne adna tanácsot .Ami még kibírható lenne de ragaszkodik hozzá ,hogy alkalmazd.
Ma már elég körülnéznem és tudja, hogy valami nehezebb eszközt keresek amivel fejbe fogom vágni. A dolog azért kár mert egy jó szándékú segítő kész ember és ha tudomásul venné a saját korlátait még tisztelni is tudnám a tudása miatt ami nem kicsi de amit sajnos ő korlátlannak képzel. Egy közhellyel élnék ebből az alkalomból miszerint : a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.
Minimális udvariasság ,ha az ember elhúz időben. Volt még valami olyan mondás?hogy az a baj a világgal ,hogy ha valaki mennél okosabba annál bizonytalanab a hülyék viszont mindenben halál biztosak.
Egy utolsó:Minden problémára létezik egy mindenki által könnyen belátható, frappáns egyszerű rossz megoldás .

Közjáték – avagy giccs és alkotói önbizalom

Mi a közhely? „A közhely vagy klisé egy olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész. A választékos nyelvhasználatban […] a közhelyeket tudatosan kerülik és helyettük más, közhelynek nem minősülő kifejezéseket, szavakat használnak.” Ez így világos, érthető. De mi a helyzet az irodalmi közhellyel? Egyáltalán: van olyan?
Megírtak már előttünk mindent, és mindennek az ellenkezőjét is. Versben, prózában egyaránt. Egyszerűen nincs olyan gondolat, téma, érzés, élethelyzet, konfliktus és fikció, amit valakik, valamikor ne vetettek volna már papírra. Akkor mi a csudáért veszkődünk mégis az írással? Valószínűleg azért, hogy a saját – mások által számtalanszor megírt – történetünket, érzéseinket, a saját szavainkkal, saját gondolatainkkal mutassuk meg. Másokéival – minek? A cél tehát az, hogy egy ezerszer megírt, vagyis közhelynek minősülő helyzetet, érzést, történetet a saját szavainkkal ábrázoljunk, a saját gondolatainkat mutassuk meg, a saját érzéseinket próbáljuk átültetni az olvasóba. A hangsúlyt én a gondolatra helyezném.
Mi a giccs? „Külső formájában az irodalmi művekhez hasonló írás, amely az igazi művészet látszatát kelti, szélsőségesen torz, otrombán hamis, hazug módon ábrázol. Jól bevált eszközökkel (főleg érzelgősséggel) egyszerű, gyors hatásra törekszik, és az igénytelen közönségnek a művészi élmény hamis érzetét nyújtja.”
Itt most álljunk meg, csak egy pillanatra! Azt írtam nemrég, hogy az irodalom legfőbb kelléke az olvasó. A közönség, amely adott esetben lehet igénytelen is. Azt is mondtam: nem árt, ha az alkotó tudja, kiknek ír. Most is azt mondom. Mert magára valamit is adó alkotó – legyen hivatásos vagy amatőr, műkedvelő –, nem célozza meg az igénytelen közönséget. (Leszámítva természetesen azt az esetet, amikor maga is közéjük tartozik. Mert nem csak igénytelen közönség, de igénytelen alkotó is létezik.)
Végül hagy mondjam el azt, hogy sokszor gondolkodtam már, miért a gyenge, a szó pejoratív értelmében dilettáns alkotók rendelkeznek a legnagyobb önbizalommal? Hogy lehet az, hogy egész életüket írással töltő, ismert, elismert költők, írók, évek múlva is előveszik egy régebbi alkotásukat, javítanak rajta, kiegészítik, formálják, hogy azután ismét csak elégedetlenek legyenek az eredménnyel. Miközben a csapnivaló pennarágó dilettáns teljes bizonyossággal hiszi – mit hiszi: tudja! –, hogy az ő alkotása úgy tökéletes, ahogy papírra vetette. Vajon miért a tehetségtelen tollforgatók gondolják úgy, hogy alkotásuk sérthetetlen? Miért ők gondolják azt, hogy az írásuk vér a vérükből, hús a húsukból és a szívüket vágják ki inkább, mint hogy azon egy sort is változtassanak?
Ahogy írtam: sokat gondolkodom ezen. Eddig nem sikerült megtalálnom a válaszokat. Talán ti ismeritek őket.

Nem csak az írás mesterségére igaz, hogy minden ember, aki tanul és egyre több tudásra tesz szert, annál inkább rájön, milyen keveset is tud még valójában. A tudásvágy mindig újabb kérdéseket generál és az ezekre kapott válaszok további ismeretek megszerzésére ösztönzi az embert. Szóval ilyen egyszerű a válasz. Legalábbis én így gondolom. Ezért van az, hogy az általad dilettánsnak nevezett alkotó olyan nagy önbizalommal rendelkezik. Esze ágában sincs fejlődni, mert úgy gondolja, mindent tud. Szinte az élet minden területén meg lehet figyelni, hogy aki kevés tudással rendelkezik, az félti is azt a keveset. Át nem adná senkinek sem csekélyke ismereteit. A szakmámban is megfigyeltem ezt, de igaz az irodalom területére is.
Szó sincs arról, hogy a nagy tudással bíró tollforgatónak nincs önbizalma. Van, de tisztában van saját képességeivel, tudása határaival, és nem utolsó sorban, a tudásából kifolyólag alázattal viselkedik a művészetek iránt.

ebben van igazság :)

Néha valamit
felkap a szél
hol egy ember
hol egy falevél

A kiadó pénzből él. és ez sok mindent behatárol .Nem várható el tőle hogy lemondjon az étkezésről .Bevittem pár helyre a kötetemet ,mindenhol azt mondták : kortárs költő könyvét ingyen se fogadják el.
Ez a helyzet:(

Pislognak :Lásd béka a kocsonyában és most én .Jó éjt!

Persze, írhat bárki. Hol áll az az alkotmányban, hogy "az állampolgárnak tilos írni"? Meg is teszik sokan.
Hogy mit kap fel a szél, az sokmindentől függ. Igen, nem mindig a legjobbakat. Mert a nem kommersz, a gondolkodtató, esetleg elvont, a minőségében igényes, ma és itt eladhatatlan. Tehát a kiadó nem foglalkozik vele.

Látnál engem úszni nincs benne semmi elegáns vagy kívánatos..Ezen az alapon szerintem bárki írhat ha jó szándékú- legfeljebb nem lesz bent az első tízben - de még az se biztos
Szintén marketinges duma ":Ha nem kérdezed meg sose tudod meg"
Remélem holnap lesz időm és megnézem majd mit olvastál.most olyan laposakat pislogok mint egy kimosott lapos tányér

Ezt az úszós dolgot nem annyira értem. :)
Igazából bárki írhat :) Azt viszont soha nem lehet tudni, hogy mit kap fel a szél, szerintem nem mindig a legjobbakat, de gondolom, ízlések és pofonok :) (nem csak prózára vagy irodalomra értendő.)
Nem is tudtam, hogy a tányérok pislognak :)

Bár csak egyszer-kétszer próbálkoztam eddig prózaírással, és elég kezdetlegesek lettek, még nem kizárt, hogy valamikor rákapok az ízére. Mindenesetre nagyon hasznos, amit itt leírtál, és amit a többiek hozzátettek, prózaírók és nem prózaírók számára egyaránt.
Hogy legyen valami értelme is a hozzászólásomnak, és mert eszembe jutott egy novella, amit néhány hete olvastam, és engem magába szippantott, gondoltam, megkérdezem, hogy mi a véleményed, véleményetek erről a történetről:
http://www.szeretlekmagyarorszag...

Az abszurd csavar nélkül semmi semmi különös, csak a rutin. De a csavarral a végén...

Mondjuk nekem tetszik az is, amilyen természetességgel beleéli magát egy adott "világba", ahogy lazán dobálja a mondatokat, aztán bumm... Kafka jutott eszembe :)

"amilyen természetességgel beleéli magát egy adott "világba", ahogy lazán dobálja a mondatokat"
De hiszen író, költő! A beleélés, a gördülékenység, mondhatni alap...

Igen-igen, annak kéne lennie. Viszont hülyén fejeztem ki magam, maga a természetesség és az abszurd csavar együtt az, ami engem megfogott. Na mindegy, szerintem pozitív példa :)

Érthető volt minden sorod, és valóban pozitív példa.
Vannak, akik gördülékenyen, könnyed stílusban írnak - vö: olvasmányos -, és persze vannak, akiknek minden sora ólomnehéz, ugyanakkor mégsem körülményeskedő, agyon bonyolított.
(Egyébként Lackfinál sem mindig ilyen egyszerű minden.)

Eddig mást még nem olvastam tőle, de elég valószínű, hogy fogok.

Hát pont ez az :)

Ma a mentések napja van :)
Persze én is mentek
- Jó lenne címnek:-Hová mentek ,minek mentek?
Valaha marketingeztem.Csak két gyors mondat
az egyik
-"Első benyomás csak egy van ha azt elszúrod mehetsz haza-"
a másik :
"Először saját magadat kell eladnod (ébressz bizalmat saját magad iránt és mutass érdekes dolgokat) csak azután tudsz eladni bármi mást."
Amikor egy olvasó elkezd olvasni akkor megajándékoz egy előzetes bizalommal nevezetesen először is abban bízik , hogy a könyved nem feleslegesen kidobott idő ( vagyis fel tudod kelteni az érdeklődését ) Aztán abban , hogy nem kidobott pénz (Vagyis ezt az érdeklődést hosszan-végig fenn tudod tartani).
Ha csak ennyit sikerült akkor írtál egy szórakoztató könyvet ,
Ha többet is sikerült akkor írtál egy hasznos vagy egy tanulságos könyvet esetleg (adja az úr!) egy klasszikus könyvet amiért majd a királynő lovaggá üt (ha még nem vagy az).
Szerintem így nő fel és nem fordítva .A könyv legyen izgalmas változatos,fordulatos cselekményes és olvasható. Húzódjon végig benne egy vezérfonál és ok nélkül ne engedd el az olvasó kezét :Ne hagyd magára és ne vedd semmibe.
Még egy idézet" Ha nem tudod egyszerűen elmondani , nem érted elégé"

"Attól a perctől kezdve a szerzőnek tudomásul kell vennie, hogy csatlakozott azokhoz az író emberekhez, akik az olvasónak írnak."

Kedves Péter!

Tudod, hányan hárítják el a keményebb kritikákat éppen azzal, hogy ő csak az asztalfióknak írogat? Vagy azzal, hogy semmi komoly célja nincs az írással? Persze, hogy tudod! Többségük úgy érzi, ez mentséget szolgáltat arra, ha valamit nem ír jól. Jó kibúvó! Ezt a részt éppen egy olyan gondolattal zárod, ami megmagyarázza, miért nincs igazuk.

"Jó, ha tudjuk, az olvasó, ha tetszik neki amit (és ahogyan) írtunk, hajlandó megbocsájtani kisebb-nagyobb hibáinkat, elnézni apró baklövéseinket, fogalmazásbeli pontatlanságainkat, egy-egy biccenő mondatunkat. Egy dolgot azonban soha nem bocsájt meg. Ha érdektelen, unalmas az, amit elé adunk."

Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy nem az a baj, ha néha hibázunk. Az a baj, ha sokszor, és nem vagyunk hajlandók kijavítani. Persze értem én! Könnyebb megmagyarázni. Nagyon sok hasznos dolgot olvastam ismét tőled! Engedelmeddel én is elmentettem ezeket a sorokat, mert ez olyan, mint egy jó tankönyv. Meg lehet tanulni írni általa. Kezdem érteni, mit jelentett tőled az, amikor megjegyezted: "Ez is egy szakma és meg lehet tanulni!"

Köszönöm szépen!

Én elmentettem magamnak ezt az oldalt. Nem szeretném, ha elveszne.

Prózaírás II. - avagy kinek és hogyan?

Kinek írunk? Gyakran hallom és olvasom: 'Én csak magamnak írok, az alkotásaimmal nincs komoly szándékom.' Tudom, valóban vannak olyanok, akik papírra vetik gondolataikat, történeteiket, aztán mappába rendezik vagy kinyomtatják őket és bezárják egy fiókba. Csakugyan maguknak írnak, mert úgy érzik, így megtisztulnak, így adhatják ki magukból ami nyomasztja őket, az írás segít feldolgozni életük egyik-másik kudarcát, esetleg szeretnének megőrizni különböző, számukra fontos eseményeket, történéseket. Mondom, vannak ilyenek, de kevesen.
Aki írni kezd, abban előbb-utóbb megmoccan valami. Szeretné megmutatni alkotásait másoknak, vagyis szeretné megmutatni írásain keresztül saját magát. Esetleg kíváncsi arra, mások mit szólnak írásaihoz. De abban a pillanatban, ahogy akár csak egyetlen írását feltölti a világhálón bármelyik, erre célra létrejött portálra, ez a magamnak írok már nem igaz! Attól a perctől kezdve a szerzőnek tudomásul kell vennie, hogy csatlakozott azokhoz az író emberekhez, akik az olvasónak írnak. Tudomásul kell vennie még valamit. Azt, hogy nagy valószínűséggel az olvasónak véleménye lesz az ő írásáról, és adott esetben ezt a véleményét el is mondja, le is írja. Arra pedig nincs garancia, hogy ez a vélemény pozitív lesz. Ha ezt minden alkotó tudomásul venné, talán kevesebb sértődött ember bolyongana az internetes irodalmi portálokon. A lényeg tehát, hogy a valóban maguknak író keveseket leszámítva, mindannyian az olvasónak írunk.
Fogadjuk el alapigazságként, hogy az irodalom legfőbb kelléke – az olvasó! Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az olvasónak minden esetben igaza van. Ennek ellenére a véleménye, kritikája fontos. Abból tudjuk meg ugyanis, hogy mi tetszik neki és mi nem. Mindez még inkább igaz akkor, ha az olvasó egyben hozzánk hasonlóan, műkedvelő író is. Ha pedig az olvasó, alkotótárs negatív véleményét, kritikáját nem tudjuk elfogadni, elviselni, inkább keressünk magunknak más hobbit, keressünk valami mást, amivel kielégíthetjük a bennünk motozó alkotási vágyat.

Hogyan írjunk? Tudom, hogy az előző részt is ezzel a kérdéssel kezdtem. Meg is válaszoltam, de csak általánosságban. Most kicsit részletesebben szeretnék erről beszélni.
A prózaírás sok szabálya közül az egyik, még ha nem is a legfontosabb: Ne mesélj! Mutass!
Hogy kell ezt érteni?

Leng a vesszőkosár Kati karján, cipője sarka kopog a keskeny, szürke gyalogjárón. Húsz éve, épp mikor megszületett, itt még öreg akácok lombja fogta meg a kövesút porát, és ha eső esett, a házak tövében járók megragadtak a sárban. Aztán az emberek összefogtak és cementjárdát simítottak a kerítések és az árok közé. De a fák elhullottak. Most semmi nem védi az arra járókat a tűző naptól. Katinak szerencséje van, a kerítések meg a házfalak kurta, déli árnyéka is eltakarja.
A kocsma előtt három férfi áll, kezükben sörösüveg. A közterületi alkoholfogyasztást errefelé nem veszik vétségszámba. Az egyik férfi szemével a másik kettőre hunyorít és odakiált a lánynak:
– De beleharapnék a sejhajodba, csinimini!
Kati szeme haragosan villan egyenesre vágott, vörös frufruja alól.
– Bele is törne a foga!
A férfiak mosolyognak, isznak. Kocsis Imre, hármójuk közül a legfiatalabb, hosszan néz az apró lány után.

Mit tudtunk meg? Hogy a történet falun játszódik, hogy Kati kosarat visz a karján, hogy meleg van és délidő, meg azt, hogy Kati alacsony de nagyszájú. Az emberek kiállhatnak és ki is állnak a kocsma elé. Az utolsó mondat pedig sejteti, hogy a történet két hőse Kati és Imre lesz. Hát nem egyszerűbb így kezdeni egy novellát, mint elmesélni, hogy volt egyszer egy falu, volt annak egy ilyen-olyan utcája, aztán elmondani, hogy van szürke cementjárda, annak egyik oldalán a házak, kerítések, másik oldalán árok, elmesélni, hogy Kati alacsony, kopogós cipőt visel, a haja vörös, frufruja is van, a karján pedig ilyen-amolyan kosarat lóbál? Elmesélni, hogy volt a faluban kocsma, azelőtt meg férfiak álltak?
Feltettem a kérdést: nem egyszerűbb? Meg is válaszolom. De, egyszerűbb. És főleg hatásosabb. Mert ha csak mesélek, az olvasó a falusi utca meg Kati leírásánál elunja magát és kívül reked a történeten. Továbblapoz. Leírás helyett nem jobb képeket mutatni? Vajon mi rántja be azonnal az olvasót egy történetbe, a hosszadalmas és érdektelen leírás – mese –, vagy a szavakból írt képek? Nyilvánvalóan az utóbbi.
A magyar nyelv, minden romlása, szürkülése ellenére megtartotta keletről magával hozott képgazdagságát, megjelenítő és kifejező erejét. Ezért nem értem azokat a tollforgatókat, akik képesek hosszadalmas felsorolással, leírással vesztegetni a maguk és olvasóik idejét. Meséléssel egy középiskolás, még inkább általános iskolás fogalmazásának szintjére silányítani, amit írnak. Az olvasót meg kell ragadni, el kell érni rögtön a legelején, hogy elmerüljön a történetünkben. Ennek pedig nincs egyszerűbb és hatásosabb módja, mint hogy képeket vetítünk elé. Persze megeshet, hogy egy alkotás nem a cselekménnyel kezdődik. Hanem például az alkotó gondolataival:

Ebben az országban mindenki minimálbérért dolgozik. Már ha nem múlt el harmincöt éves. Mert ha igen, az esélyei rohamosan csökkennek. Ha van is akkora szerencséje, hogy munkát kap, biztosra veheted, hogy részmunkaidősként jelentik be, vagy éppen sehogy. Így aztán dolgozik feketén, lerontva ezzel a majdani nyugdíja összegét, táppénzre esélye sincs, de örül, mert pénzt keres. Annyit, amennyiből alapszinten sem tudja fenntartani magát.

Ez a néhány bevezető mondat is sokat elárul az olvasónak, tehát alkalmas arra, hogy felkeltse a figyelmét. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy ne olvasson tovább, ha épp nincs kedve a napi történésekhez vagy bármilyen okból nem szeretne a mindennapok problémáival, nehézségeivel foglalkozni.
A lényeg azonban mégiscsak az, hogy felkeltsük az olvasó figyelmét, és lehetőleg nyújtsunk valamiféle támpontot írásunk témájáról, ne érezze úgy, hogy sötétbe ugrik. Ha pedig sikerül elérnünk, hogy rögtön az elején magába rántsa, beszippantsa, amit elé adunk, az már fél siker. Akkor már csak arra kell ügyelnünk, hogy a figyelme később se lankadjon, 'benne maradjon' a történetben egészen a befejező mondatig. De ehhez az olvasás minden pillanatában le kell kötnünk a figyelmét. El kell érnünk, hogy az általunk megrajzolt szereplőkkel ő maga is végigélje a történetünket, hogy lássa őket, hallja a hangjukat, és természetesen maga elé tudja képzelni az események helyszínét is. Ennek pedig nincs más módja, mint hogy képeket tárunk elé. Tudom, nem egyszerű, és ahhoz, hogy sikerüljön, meg kell tanulnunk – olvasni.
A legtöbb olvasó mondatról mondatra halad, szinte gépiesen, balról jobbra, lejjebb és lejjebb, tovább és tovább. Szeme valójában nem a szöveget látja, hanem azt amit belső látása elé vetít: helyszíneket, szereplőket, történéseket. Vagyis mindazt, amit eleven illúzióként idéz fel neki az alkotó. Nekünk azonban ennél többre van szükségünk. Külön kell látnunk minden mondatot, minden szót, sőt, néha még a szavakat alkotó hangokra is figyelnünk kell. Azt tanácsolom, vegye kézbe ki-ki a neki kedves író egy regényét, novelláját, és kezdje más szemmel olvasni, mint ahogy eddig tette. Figyeljen arra, hogy a szerző milyen eszközökkel rajzol szavakból képeket, mivel éri el, hogy írását nem tudjuk letenni, hogyan kelt bennünk feszültséget, jókedvet, szomorúságot, mivel vált ki belőlünk hol gyengébb, hol erősebb érzelmeket. Hogyan juttat el minket a katarzisig. Hasznos ha mindezt le is jegyezzük magunknak. Aztán, ha legközelebb leülünk a billentyűzethez, megpróbálhatjuk alkalmazni azt, amit megfigyeltünk, megjegyeztünk. Ugyanakkor meg kell tanulnunk saját alkotásunkat is kívülállóként olvasni. Ugyanúgy, mint kedvenc írónk művét, mondatról mondatra figyelve és elemezve, kiszűrve a hibákat, észrevéve a hiányokat, meg azt is, ami túl sok. Ráérezve azokra a pontokra, ahol sérül az írás dinamikája - 'leül' a cselekmény, vagy éppen ellenkezőleg, túl tempós marad ott, ahol lasítani kéne -, felfedezve, hogy negatív képzetet keltő szavakat használunk ott, ahol pont az ellenkezőjére lenne szükség, és így tovább, és így tovább. Nehéz? Eleinte az. De megéri a megtanulására fordított időt.
Jó, ha tudjuk, az olvasó, ha tetszik neki amit (és ahogyan) írtunk, hajlandó megbocsájtani kisebb-nagyobb hibáinkat, elnézni apró baklövéseinket, fogalmazásbeli pontatlanságainkat, egy-egy biccenő mondatunkat. Egy dolgot azonban soha nem bocsájt meg. Ha érdektelen, unalmas az, amit elé adunk.

Köszönöm, nagyon hasznos ismereteket osztottál meg.

hű, de érdemes volt ezt végigolvasni! :)
Nagyon egyetértek! Annyira tud bosszantani az 'Én csak magamnak írok, az alkotásaimmal nincs komoly szándékom' - hozzáállás...

A második rész pedig kifejezetten hasznos volt! :)

Még a végén újra meghozod a kedvem az íráshoz. (:

Nem tudom más korokban , hogy volt,mostanság az olvasásnak rengeteg konkurenciája van ( gyűlölöm a nyomkodós telefonokat például) mégis mikor reggel utazok a vonaton azt gondolom nem reménytelen mert nagyon sok ember kezében van könyv (az ,hogy milyen az más kérdés).Igazad van a életet még soha sem sikerült de egy jó írás olyan mint a jó pálinka benne van a gyümölcs ( az élet ) lelke..vagyis több van benne mint az élet (jó esetben persze ,rossz esetben meg semmi csak betűk meg szavak
.Hát az olvasó ..igen furcsa madár.Sokszor gondolkoztam mikor mit miért kap fel a szél .Fogalmam sincs

WZA írt itt feljebb a célcsoport megválasztásáról.
Sokat beszélgettünk erről. Azok, akik igyekeznek 'maradandót' alkotni, eléggé finnyásan álltak a témához. Persze van ebben irigység is jócskán. Mert egy eléggé közepes minőségű regényt a kiadó képes ezres példányszámban megjelentetni, bezzeg szegény költő, író...
Azt gondolom tudomásul kell venni, hogy az ún. best seller-irodalom egyre sikeresebb. Az emberek túlnyomó többsége azért vesz könyvet a kezébe, mert amit olvas az szórakoztatja, kikapcsolja, kiemeli a mindennapokból. Komplex téma ez. ahol sok minden összefügg sok mindennel. Ha egy széppróza műfajába tartozó kötet kapna ugyanolyan promóciós lehetőséget, mint egy best seller regény, az eladott kötetek száma akkor is lényegesen kisebb lenne. Szerintem érthető okokból. (A Middle of the Road is népszerűbb volt, mint a Led Zeppelin.)

Érdekes, mert nekem a Led Zeppelin nagyon tetszik. A másikról pedig nem is hallottam.
:)

"Az emberek túlnyomó többsége azért vesz könyvet a kezébe, mert amit olvas az szórakoztatja, kikapcsolja, kiemeli a mindennapokból."

Talán lehetne ötvözni a "maradandót" a "szórakoztatóval. Nem tudom, de szívesen megpróbálkozom vele. Én irigylem a bestseller írókat is, a maradandót alkotókat is.
:)
Azért tanulok, és elkövetek mindent, hogy valamelyik kategóriába még az életemben besoroljanak. Lehet, hogy ez nem sikerül, de nekem tetszik ez a cél és örömmel, megelégedettséggel tölt el az odavezető út megtétele is. Persze, fontos, hogy célba érjek, de nem fogok kétségbe esni, ha csak egy darabig jutok el az úton.

Öcsi!
Azt mondják Budha követői ,hogy maga az út a cél.
Thyrana!
Ha csak fele úgy fogsz írni mint amilyenek a képeid,már megéri

Értelek Bátyó!
Szerintem is jó érzés haladni az úton! Azért az a cél ... az nem árt, ha közben közelebb kerül.
:)

Köszi, ez is érdekes. Most csak a zenei példapárodra reagálok. És ők (a Middle of the Road) a nevükben is vállalták a mainstream irányt. Nem akartak a szélsőséges magaslatokba emelkedni léghajóval (mint progresszív rockjával pl. a Led Zeppelin), sem a föld alá bukni, mélyre ásva az underground-ban. :) Lásd még a további angol meghatározásokat: alternatíve (kettős, két - azaz esetünkben egy másik - választási lehetőséget felkínáló, választható), independent (független).

mainstream = főcsapás, fősodor (azt hiszem)
népszerű (populáris, pop, popzene-i), sokak által járt és kedvelt út, útvonal, pl. a zenében (is), vagy egyéb művészeti ágazatokban, irányzat...
lásd még a képzőművészetben festészetben: pop-art!
a politikában a populáris kifejezés kicsit másként a populizmus és a populista kifejezésekkel jelenik meg... ezek magyar megfelelői nemigen alakultak ki, de ha mégis, kevéssé használatosak... (sajnos?)
ki tud rájuk magyar szavakat?
és ott van a bestseller mellett a lektűr szó is, ami némi megfejtést igényelhet, bár nem mindenki számára...
van egy társalgóm ehhez kapcsolódóan, jut eszembe...
Idegen szóm a címe... (x) :)

A cikk vége:
"A lektűr, ha reflektál saját lektűr-voltára, akkor, ugye, posztmodern. De ha a lektűr posztmodern, akkor talán már nem is lektűr, sugallja Ozon, hanem művészet, amely saját lektűrvoltából a mű létrehozásának paraboláját alkotja meg. A rendező meglehetős malíciával kezeli a magasirodalmat: Dosztojevszkij, Tolsztoj s az öszszes, etalonnak tekintett francia klasszikus, sőt: a Teoréma c. filmet rendező Pasolini is megkapja a maga beszólását. Mit akartok? Az egész csak technika - mondja Ozon, egyáltalán nem arra gondolva, hogy az ógörög szó eredetileg csakugyan "művészet" értelemben volt használatos. S azt, hogy alkotóként mindig mindenki csak szórakoztatni akar, a kultúra fogyasztójaként pedig szórakozni, azt éppen a lektűr, a nyíltan hatásvadász és minden, a felszínnél mélyebben lévő indíték bemutatását elutasító lektűr leplezi le. A francia rendezősztár álláspontja érdekes. Csak nem rokonszenves."

sajtóhibák az eredetiben... :(

Ha már: kommersz (tömegben gyártott, közepes minőségű, csak az anyagi sikert tekintő)
:o)))

Ja értem és egyet is kell ,hogy értsek veled.Én is ilyesfélén gondolom.
Most olvastam egy könyvet .Az írója azt állítja, hogy a történetek idejét múltak mert az életben nem történetek zajlanak le hanem események nem mindegyik zárul és nyílik meg valami logikai sor szerint ,nem is függenek egymástól hanem egymás mellett futnak ezért aki kereken mesél az valójában tényleg mese vagyis hazugság .ahol önkényesen válogatod össze a történetet és az valójában úgy soha sem történik meg .Ez az író egy olyan regényt irt amit a végét és az elejét kivéve bármilyen sorrendben lehet olvasni Gyakorlatilag a fejezeteket bedobálja egy dobozba és össze rázza ettől lesz olyan mint az élet.Szerinte. Érdekes újítási kísérlet de nem voltam tőle oda .Nekem nem tett hozzá semmit a történthez ami nem is történet inkább egy esemény leírása meg a hozzá kapcsolható érzések.Valami olyan érzésem volt mintha egy valóság show-t olvasnák meg könyvesítve.
Reménykedek ,hogy holnap lesz egy kis időm elolvasni a többi hozzá szólásokat,roppant érdekel a téma.Talán majd egyszer megpróbálkozok egy rövid prózával.Mindig izgatott.
Üdv Artur

A maga idejében a prózaírás is nagy port kavaró kísérlet volt, de miután szélesebb réteghez szólt, mint a vers, hamar népszerűvé vált. Minden korban voltak kísérletezők, a próbálkozások egy része bevált, stílust teremtett/újított, egy része feledésbe merült. Azt ezért ne felejtsük el, hogy minden esetben az olvasó dönt és nem a szakma.
Egy dolgot határozottan állítok: életet írni még nem sikerült senkinek. Mint ahogy nem sikerülhet életet festeni, életet fotózni, életet vésni a kőbe, életet gyúrni agyagból.

Szia Péter!

Ha már szóba került a fantasy. Rokon műfaj a Sci-Fi is, de sosem szerettem a fantasy novellákat. Hiányzott belőlük a hitelesség, míg a legtöbb jó Sci-Fiben ez megtalálható. Attól függetlenül, hogy azok is a fantáziára építenek. Mindig is jobban szerettem az emberközelibb Sci-Fit, mint az egyéb történeteket.
Éppen egy fiatal srác fogalmazta meg jól a fantasy negatív tulajdonságát. Tőle hallottam először a "mindenható effektus" kifejezést. Szóval, mit kezdjen az ember egy olyan történettel, ahol minden varázslatra egy másik varázslat a válasz. És itt most a varázslat szó nem azt jelenti, hogy az olvasó van elvarázsolva a történettől.
Na, most ezt jól megfogalmaztam, de remélem, érthető voltam.

Örömmel olvastam a társalgódat! Sok hasznos információval lettem gazdagabb.
Összeszedtem erről a témáról "néhány" korábban írt gondolatomat. Remélem, nem dobálsz meg érte, hogy ideírom.
A prózaírásnál nekem nincs kialakított szisztémám. A módszer mindig változik. Ha azt nézem, hogy az ember mikor szeret alkotni, akkor számomra az éjszaka a legjobb időpont. A legtökéletesebb hangulatot biztosítja, mert csend van és nyugalom.
Előfordul, hogy kortárs amatőr íróktól olvasok, és az ad ihletet. Ugyanazok a dolgok vesznek körül minket, ezért nagy segítség lehet egy másik alkotó látásmódja, esetleg témája. Bevált módszer lehet, ha egy adott témáról úgy írunk, mintha egy barátunknak mondanánk el a véleményünket, vagy mesélnénk el egy érdekes eseményt.
Nagyon szeretem még azt a módszert, amikor megfigyelem a körülöttem zajló unalmas eseményeket, de egyes helyekre gondolatban beiktatok meg nem történt helyzeteket. Ettől kiszíneződik a történet. Például:
Szemtanúja voltam egy szokványos újságvásárlásnak. Az eladó fiatal, csinos nő. A vásárló jóképű fiatalember. Nem történt semmi különös, de szerintem, történhetett volna. Otthon felidéztem a sztorit. Elképzeltem, hogy a vásárló fiú kicsit zavartan vásárol. Leejti az újságot. Az eladónő halvány mosolyt ereszt el. A fiatalember ettől természetesen még zavartabb lesz. Újra leejti a lapot, lehajol érte, s amikor feláll, beveri a fejét a pultba. Több újság is lepotyog. Ketten együtt kezdik el összeszedni... Nem folytatom, innen már viszi a történet tovább magát, kialakulhat ebben a helyzetben egy kis romantika, rajtunk múlik, meddig tart, és mi minden fér bele írás közben. Nem nehéz ehhez hasonló sztorikat kitalálni. Néha azonban az élet a valóságban is produkálhat jó történeteket, csak meg kell látni.
Nekem sokszor csak egy gondolatsorból indul ki az egész történet, a többi menet közben alakul. Leírom azt a néhány mondatot, ami nem hagy nyugodni, azután köré építem a mondanivalómat.

Véleményem, hogy lehet akár megrendelésre is írni, de nem minden esetben. Ha megragad, és megfog a téma, biztosan. Ha nem, akkor nyilván nem lesz belőle semmi, vagy csak egy erőltetett alkotás sikeredik.

Érdekes lenne kitárgyalni, hogy ki az író, ki a költő? Meddig amatőr egy alkotó, és mikortól profi. Van-e jó író és rossz író vagy csak író van?

"Amatőr: Az amatőr a műkedvelő, nem hivatásos, valamivel kedvtelésből, egyes művészeti ágak művelésével foglalkozó személy, aki művészeti gyakorlattal nem hivatásszerűen foglalkozik, s az e tevékenység végzéséhez szükséges ismereteket, kifejezési módokat, készségeit önképzés útján szerzi meg.
Profi: A profi a szakképzett, tevékenységét foglalkozásszerűen művelő személy."
Wikipédia

Alkotásunk megírásakor figyelembe kell vennünk, mit akarunk megírni. Milyen közönségnek szánjuk, és üzenete aktualitás-e, vagy örökzöld. Aktuális az, ami éppen időszerű és a lehető legtöbb embert foglalkoztatja gondolatban. Örökzöld pedig ami az idők kezdete óta mindig téma, mint például a romantika, humor, krimi, és a miszticizmus. Ha eldöntöttük a célközönséget, akkor keressünk egy személyt, akit ismerünk, aki ebbe a célcsoportba tartozik, és hozzá intézzük szavainkat. A telitalálat biztos lesz. Nem fog mindenkinek tetszeni az írásunk. Soha. Erre ne is számítsunk. Viszont ne felejtsük, ha valakinek nem tetszik, annak két oka lehet. Vagy nem tartozik az adott célcsoportba, vagy irigy. Ez bizony ilyen egyszerű. Például, egy gazdag embernek hiába írunk az éhezés gyötrelmeiről. Nem tartozik a célcsoportba. Nem is fogja érteni, hogy mit olvas.

Ha azt szeretnénk, hogy sokan megértsék és elfogadják írásunkat, akkor úgy kell tennünk, mintha a szomszédnak írnánk, aki alapvetően nem buta, de tudjuk, hogy mihez ért, és mihez nem. Neki kell tálalnunk az írást.

Köszönöm, hogy leírhattam a véleményemet! Ha tévedek, vállalom, de egyelőre itt tartok, ezen a szinten és ezt gondolom magáról az írásról.

Kedves Öcsém!
Elolvastam Majd még tervezem elolvasni és bizonyosan írok is majd hozzá. de sajnos én már éjszaka nem tudok írni (tanú rá az a rengeteg toll amit bebucantottam a homlokommal az író asztalomba, -azt meg a helyi fakír klub elkérte gyakorolni szöges ágy helyett-)
Valamikor csak éjszaka írtam és a szekrényeket teleragasztottam csomagoló papírral ahová felvázoltam a fő vonalat és filccel megjegyzéseket tettem..ma már verseket írok Rövid verseket.De lassan annyi időm sincs már.
Loholok is tovább
Üdv mindenkinek
Artur

Kedves Bátyám!
Nekem sem sok szabad időm van, de úgy látszik, azért valamivel több, mint neked. Éppen most vagyok túl egy tizenkét órás műszakokból álló héten, ami önmagában nem olyan megerőltető, de este hattól reggel hatig azért mégis fárasztóbb, mint fordítva.
Ha fogy a filced, szólj! Szerzek be pár darabot.
:)

Nagyon érdekes gondolatok, kedves Waz!
Nekem a WZA (vézéa) jobban tetszik, maradnék a jövőben annál, nem baj? :)
A Waz-ról nekem erőltetettnek tűnik a te áthallásod (másutt írtad). Én a Vazzeg-re - Vazz-ra - gondoltam. Hogy te arra gondoltál. Bocs, hogy ezt nem ott írtam meg. :)

A többie4k nem mind fogják érteni, miről is van szó. Így jártak. :)

szerintem nagyon jó gondolatok! :)
Most nem tudok bővebbem hozzáfűzni semmit, de jelzem, hogy olvastam :)

Elolvasgattam az időt - lásd: Sorskatona2 - és amit írtál, hosszabb, átgondolt választ igényel. Ahogy tudok, jövök.

Igen. Olvastam. Nem sietünk sehová.
:)

Tök jó. :)
Örömmel olvastam. Minden hibámat viszontláttam. :)

Olvastam. Kell bizony komolyan beszélgetni ezekről a dolgokról. "Műhelymunka"! Várom a folytatást.

Olvasóként olyan jó ráérezni ( de lehet,hogy csak én vagyok így és marhaságot írok) arra az egy mondatra. Én sokszor voltam így, hogy igen ezért a mondatért (vagy jelenetért, amit én látok is a fejemben,a szívemben), írták ezt a regényt, novellát,elbeszélést. Ez talán a katarzis.
De jó ez a társalgó! Köszönöm szépen! Örömmel olvasom. Ölellek: Dana

Mariannt én is szeretettel üdvözlöm!:)

végigolvastam, hasznos volt! ;)

Lesz folytatás gondolom (az 1-esből, mély logikával :))
Nagy valószínűséggel fogom követni! És talán szeretnék megtanulni prózát írni ;)

Honnan jött az ötlet? Sok hiteltelenséggel találkoztál? (amúgy tényleg nagyon fontos kiemelni a hitelességet, és mégsem "evidens" sajnos, hogy gondoljunk rá. Legalábbis néha így látom.)

Olvastál anno Mariann von Birkentől, ugye? Szerintem nagyon hiteles volt a sztori (amíg eljutottam). Hiányzik, hogy nincs itt, de azért örülök is, mert könyvben fog megjelenni a története.
De nagyon elkalandoztam.. :)

Igen, szeretném folytatni.
Nem sok hiteltelenséggel találkoztam, hanem sok olyan fiatallal, akikben ott a közlésvágy, a mesélőkedv és az íráskészség, de nem igazán tudnak mit kezdeni vele. Próbálok segíteni.

Mariann nagyon jó barát. És egyben jó példa is. Volt úgy, hogy egy hétig nem folytatta a regényt, ennyi idő alatt tudta kideríteni, hogy a 20-as években el lehetett-e jutni vonattal Dél-Afrikából Kairóba. (Egyetemre jár, tanul gőzerővel, másra alig marad ideje.)

Azért /is/ társalgó, hogy elkalandozzunk.
:o)

:)
Érteeem. :) De jófej vagy! :)

Ismered személyesen is? Jaj, de szívesen dumálnék vele!
Hű, és le a kalappal a munkája mögött! Máshogy mondjuk nem is nagyon lehet egy regénynél - de akár kisebb lélegzetvételű prózáknál sem.
(azok a szép egyetemi évek.. :))

:) Igen, gondoltam, hogy egy társalgóban kevésbé gond ;)

Több, mint négy éve létrehoztunk egy művészeti egyesületet. Havonta tartunk esteket az Erzsébetvárosi Közösségi Házban. Ha megtudom - márpedig megtudom -, hogy Mariann is jön, szólok.

hű, az jó lenne! :) Köszönöm, Péter!
És szabad menni "külsősnek" is?

jah, és ugye te is ott szoktál lenni? :)