Az Unikornis legendája ( folytatás III. )

Rathos képe

Három karavella futott be Haulen szigetének kis kikötőjébe. A legelöl haladó messze kiemelkedett szépségével másik két társa közül. Gyönyörű volt, minden apró része maga egy műremek, gondos kezek faragták ki minden szegletét, s aranyra, ezüstre festették, a fővitorlán pedig ott díszelgett a háromszögbe zárt két keresztezett puska, alattuk az arany G betűvel.
Az egyedülálló szigeten feküdt Sir Willon Grans báró hatalmas kastélya. Ő volt az angol király unokatestvére, az egyetlen utód a trónra, mivel a király alkalmatlannak bizonyult az utódnemzésre. Sir Willon évek óta élt a Grans kastélyban, betegeskedve, több ezer holdas földjével és egyetlen fiával Sir Robert Granssal. A Haulen sziget szinte már külön országként létezett, mindentől elzárva függetlenül, persze erősen Angol támogatással. Willon báróra királyként tekintett a szigeten fekvő huszonhét falu minden családja és fia. Nem éltek rossz életet. Nem kellett adót fizetniük, keveset dolgoztak, épphogy annyit, hogy megtermeljék hatalmas adományföldjeiken a betevő falatot. Az angol királyság minduntalan pénzzel halmozta el Willon bárót, könnyűvé téve uralkodását és népszerűségét a szigeten. Százhetvenöt katona és kilenc karavella védte az országocskát az esetleges támadástól, de a hosszú évek során Haulen senkinek nem került útjába, vagy ha mégis, akkor az jobban meggondolta, hogy mennyi esélye lehet a bosszúéhes angol hadiflotta ellen.
A báró felesége már régen elhunyt, csak fia maradt neki, aki viszont nagy utazó hírében állt és igen ritkán tért haza.
Már mindenki a kikötőben volt, a kastély egész népe, a komornyikoktól a takarítókig, a szakácstól a tábornokig, és a karavellák érkezését várták. A hajók lassú ringatózással futottak be a kikötőbe, de csak a legdíszesebb, a főhajó úszott közel a dokkhoz. Négy erős legény egyből rohanvást indult és a ledobált kötelekkel rögzítették a tengerjárót, majd a fentről lecsúsztatott pallókat helyezték el stabilan. Egy díszes vörös uniformist viselő fiatal férfi jelent meg a fedélzeten, s lassan elindult le a tömegbe. Magabiztos léptei, testtartása, délceg alakja fiatalságát meghazudtoló tekintélyt parancsolt.
- Éljen Sir Robert!- kiáltotta majdhogynem egyszerre mindenki, és ezzel egy időben trombitaszó harsant. Az az ismerős, víg muzsika, amelyet mindannyiszor hallott, mikor hazaért. Édesapja mindig nagy gonddal volt érkezésének megszervezésére, s nagy mulatságokat rendeztetett a palotában egy-egy hosszú út után. Sir Robert előkelő léptekkel haladt lefelé a pallón. Egyik kezét a magasba emelte és úgy köszöntötte az elé kisereglett népet. Mosolygott.
Senki nem tudhatta, hogy e mögött a hamis gesztus mögött megannyi aggodalom és félelem bújik meg. Elsétált a díszőrség és a trombitások által létrehozott szűk folyosón és egyenesen Celberg tábornok felé igyekezett, akit legbelső emberének, főtanácsosának és egyben jó barátjának tudhatott.
- Atyám hol van?- kérdezte nyugtalanul. Mindig atyja állt a dísznép elején és az ő vezényletével indult meg a zenebona, ám az öreg Grans most sehol sem volt.
- Az édesapja állapota súlyosbodott, Sir Robert.- felelte alázatosan a tábornok keserű hangon.
Robert arcára kiült rémülete.
- Értem!- mondta majd egy apró mosolyt erőltetett magára, amint a nép felé fordult, és egy búcsúintést intézett hozzájuk. A tömeg végén már egy kis hintó várta, hogy elvigye a parttól másfél kilométerre fekvő kastélyig, s mikor beszállt a két ló gyorsan iramodott meg.

*****

A gyönyörű kastély huszonkét szobából, egy hatalmas étkezőből és három mesés fürdőből állt. Az épület körül hófehér kőkerítés húzódott. A bejárati ajtó és a kapu között macskakővel kirakott kis kacskaringós út tekergett, kerülgetve a kerti tavat és a hatalmasra nőtt különféle egzotikus és ritka faféléket. Mindkét bejáratnál két-két őr vigyázta a ház népének nyugalmát éjjel, s nappal egyaránt.
A kastély mögött több ezer holdas föld nyúlt el, mely helyet adott egy lőtérnek és egy istállónak, hol első osztályú lovak várták, hogy gazdájuk, Sir Willon Grans kilovagoljon rajtuk, mikor a falvak népeit látogatta.
Halkan nyitódott a Grans kastély emeleti lakosztályának ajtaja, s a kilincs kattanásával egybeolvadt a bentről érkező köhögés hangja.
- Atyám- szólt halkan Sir Robert, miközben belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Mivel a helységben szinte teljesen sötét volt, az ablakhoz sietett és gyorsan elhúzta a napfényt elfogó függönyt. A szobát pillanatok alatt fény árasztotta el, láthatóvá téve az öreg hunyorgó Grans bárót, aki ágyában feküdt tetőtől talpig bebugyolálva mindenféle takarókba, plédekbe.
- Robert, de jó hogy újra itthon láthatlak édes fiam.- mondta kedvesen Willon báró és egy halovány mosoly kíséretében fia arcára tette egyik hideg kezét. A báró elég öreg volt már, haja őszbe fordult az idő súlya alatt, a betegségnek köszönhetően teste ijesztően vékonnyá vált, s annyira sápadt volt, hogy azt hihette az ember, nem is él.
Robert érezte a vékony ujjakat arcán, érezte a hidegségüket és érezte azt a hihetetlenül erős szeretetet, ami ebből az érintésből áradt, ám komoly nehézségeket jelentett számára, hogy elszoruló szíve fájó érzéseit ne mutassa ki. Lassan megfogta apja gyenge kezét, majd finoman dörzsölgetni kezdte.
- Atyám hisz teljesen kihűl.- rémüldözött, de az öreg ezt szinte meg sem hallotta, csak sajnálkozva folytatta.
- Fiam ne haragudj, hogy nem voltam ott a fogadásodon. Remélem…- mondta volna, de újabb köhögés futott végig rajta, olyan erős, hogy az idős Willon majd lefordult ágyáról. – Remélem a szolganép nem hozott szégyent öreg fejemre. Jó fogadást tartottak neked…- folytatta szomorúan, s gyenge hangja el elcsuklott. Robert tán azt is hihette volna, hogy csak a betegség teszi, ha nem látja azon a ráncos, sápadt arcon végigsiklani a gyémánt tisztasággal ragyogó könnycseppet.
- Ne butáskodjék Atyám.- válaszolta azonnal, de többet nem tudott mondani. Torka elszorult, mint ha a gyomrából egy gombóc csúszott volna fölfele, s hatalmas nyelésekkel sem tudta visszatartani. Csak jobban megszorította apja gyenge kezét. Egyre erősebben, ragaszkodóbban, már-már hisztérikusan.
- NA és, hogy tetszett a távoli országok látványa? Tanultál-e valami hasznosat még odavoltál?- törte meg a csendet az idős báró. Jobbnak vélte ha vidámabb dolgokról beszélnek.
- Szép volt, szép.- felelte búsan Robert. Nem tudott többet mondani, a csomó ott duzzadt torkában, szeme is nedvességbe borult. Csak nézte beteg apjának falfehér arcát, miközben az, mozdulatlanul feküdt, mint akiből elszállt a lélek.
- Megyek és kipakolok az útról. - mondta végül elfúló hangon. - Hoztam atyámnak egy palack bort, a legfinomabbat, ami csak Európában van. Az majd jót tesz az egészségének.
Azzal felállt a székből, még néhány pillanatig fogta apja kezét, nem bírta elengedni. Félt, hogy többé sosem foghatja talán meg. De a maradás oly nehéz volt. Az öreg Willon báró csak kedvesen elmosolyodott és bólintott egyet, nagyon jól tudta, fia mit érez.
Robert is mosolyt erőltetett arcára, majd elengedve a hideg, gyenge kezet alaposan betakarta az öreget. Halkan sóhajtott és távozott.
Sir Willon Grans egészen addig követte tekintetével, amíg az ajtó be nem csukódott mögötte. Nézte életerős fiát, az egyetlen okot, amiért érdemes még élnie.
Erős köhögésroham rázta meg ismét, hogy az öreg báró teste belegörnyedt. Mikor végre abbamaradt, letörölte a tenyerébe köhögött vért…

16 egyedi megtekintés
1 tag jelölte kedvencnek

Új hozzászólás

Zoltán én várom a következőt,mert ugye lesz fojtatás....?

Gondolom találkozni fog a két szál! Kíváncsi vagyok. De itt-ott meg kell egy kicsit kozmetikázni.

Robert érezte a vékony ujjakat arcán, érezte a hidegségüket és érezte azt a hihetetlenül erős szeretetet, ami ebből az érintésből áradt, ám komoly nehézségeket jelentett számára, hogy elszoruló szíve fájó érzéseit ne mutassa ki.
Pl.: ezt a mondatot. Talán ketté lehetne venni. Egyszerűsíteni.

Üdvözlettel: danaiz

Igen csöppet hosszú lett és túl sok információt tartalmaz. :)

Na, kiváncsian várom mi fog ebből kisülni...:-))

Ez a könyvnek a másik szála... teszek nemsokára fel még folytatást :) Lehet nagyobb adagokat kellene:)