A szobrász

Rathos képe

A szobrász elégedetten nézte műveit. Mindkét arcán büszke mosoly ült, miközben egy-egy fejével a két szürke alkotás felé fordult. Alig tértek el egymástól valamelyest.

- Túlságosan egyformák. – morfondírozott az egyik fej.

- Ha külsőre nem is, majd bensőre eltérnek...- gondolta tovább a másik.

- Néhány dologra persze szükségetek lesz az Úton. Nektek adom a látás képességét... – mondta, miközben kezeivel a szobrok szeme felé nyúlt. Érintése nyomán a szemhéjak megmozdultak és alattuk égszínkék íriszek ragyogtak fel. – Lássatok hát. Lássátok megannyi csodát, örömöt. Lássátok az élet születését, a titeket körülvevő világ sokszínűségét. Állatok és növények millióit. Lássátok a zöldellő fákat, minek koronáját lassan ringatja a szél, a hegyek felett húzódó tiszta, kék eget, a tűzbe boruló naplementét, éjjelente a csillagok végtelenségét. Lássátok az elétek táruló pillanat tökéletességét, lássátok a szépséget és lássátok a boldogságot egymás arcán.

- És lássatok halált,- folytatta a másik fej - kínt és szenvedés mit ti adtok egymásnak. Gyűlöletet a másik szemében. Lássátok, hogy minden múlandó, azt, ahogy az idő lassan mindent felemészt, mi kedves volt nektek. Lássátok elmúlni a szeretteiteket, lássátok kínok közt az arra nem érdemeseket, éhező gyermekeket, kiírtott erdőket, olajban úszó tengereket, vérben úszó mezőket. És tanuljátok meg meglátni egymásban az ellenséget.

- Halljatok. Halljátok a víz megnyugtató csobogását, a tücsök esti ciripelését, madarak énekét. És halljatok dalt és zenét. És halljatok kedves szavakat nehéz időkben, bíztatatást, bátorítást, mikor a legnagyobb szükség van rá. Halljatok őszinte beszédet és gyermeki kacajt és tanuljátok meg hallani egymást.

- És halljatok sírást, félelembe dermedt sikolyt. Halljátok a pusztító vihart, a zord szelet. Halljatok átkot, mérget, gyászt. Gyűlölettől csöpögő szavakat, mi lassan belétek szivárogva megfertőzi lelketek, hazugságot mit méreggel átitatott ajkak súgnak. S végül tanuljátok meg hallani a világ panaszát.

- És érezzetek. Érezzétek, hogy a élet szép, és minden szépségével csak értetek van. Hogy a világ nektek lett teremtve, érezzétek a biztonságot egymás közelében, az őszinteséget egy-egy baráti ölelésben a melegséget a családban. Érezzétek a bizalmat és tanuljatok meg ráérezni egymásra.

- És érezzétek a fájdalmat mit egymásnak okoztok, az árulás keserűségét a bizalmatlanság rothasztó nyomait. Érezzétek a féltékenységet, kapzsiságot, hatalom utáni vágyat, mi nyomorúságot hozhat rátok. A bűn édes hívását, a bűntudatot, mi őrületbe kerget. Érezzetek dühöt, haragot, mi megfertőzi az elmét és érezzétek az elvesztés fájdalmát. Érezzétek a kínt, a kiszolgáltatottságot és tanuljatok meg rettegni egymástól.

- Tanuljatok meg teremteni. Legyen tiétek a művészet, a tudomány és a hit. Legyetek készek a fejlődésre, építsetek, gyarapodjatok, tanuljatok. Egy kevéske isteni erő, mellyel még színesebbé tehetitek a világot. Tanuljátok meg megérteni egymást.

- És tudjatok pusztítani, rombolni. Égessetek könyveket és embereket, vessétek meg azt, aki mást akar és harcoljatok ellene. Küzdjetek a teremtés ellen, hogy az egyensúly megmaradjon és tanuljátok meg manipulálni egymást.

- És végül mit adjak még nektek, mielőtt Utatokra engedlek?- gondolkodott el az egyik fej.

- Választást. Miért is ne választhatnának maguknak valamit, az Útra?- válaszolta mosolyogva a másik.

- Igen, igen ez jó ötlet. Mondd hát Te! Te mit választasz magadnak?- nézett mindkét fej az első számú szoborra. Némi tétovázás után lassú, megfontolt, zengő mély hang válaszolt.

- A szabadságot.

- Rendben van. Szabad leszel. Tiéd lesz az egész világ, s te mégsem leszel soha igazán senkié. Mindent befogadsz, mindent látsz majd. Megannyi élmény és kaland vár, mit Utad során űzhetsz. Nem lesz olyan lánc, mit ha akarsz, le ne dobhatnál magadról.

- És tiéd lesz a magány az egyedüllét. Másoknak okozott fájdalmak súlya, s az önzőség csillapíthatatlan éhsége. A soha meg nem elégedés, minek köszönhetően minden jó dolog rövid időn belül elporlad a kezedben.

- No és Te! Te mit választasz magadnak?

A kellemesen csengő, szelíd hang szinte azonnal válaszolt: - A szeretetet.

- A legjobb választás.

- A legnehezebb választás.

- Tiéd a szeretni tudás képessége. Az egyik legnagyobb ez, s az egyetlen, mit megtaníthatsz másoknak is. Életeket tehetsz jobbá, sorsokat változtathatsz meg és fordíthatsz jó irányba. A legkevesebb is elég lesz, hogy boldog legyél, mert szívedben a fény a legsötétebb órákban sem alszik ki, s ez utat mutat az eltévelyedetteknek is. Rád nem vetül majd a gyűlölet, a becsvágy és harag gyilkos árnya, megbocsátásra talál nálad minden bűn.

- S tiéd lesz a viszonzatlan szeretet bánata. Az emberi kicsinyesség és gonoszság súlya. Elpazarolt érzelmek temetője leszel, kiszolgáltatottá válsz a zord világ számára.

- Most pedig utatokra engedlek titeket. Menjetek és váljatok azzá, amivé lenni tudtok.

...

- Jól sikerültek... a két leggyönyörűbb képességet választották – morfondírozott az egyik fej, miután a két ember távozott. – Szeretni és szabadnak lenni... Hiszen, ha jobban belegondolok egyedül egyikük sem lehet boldog. A szerető félnek viszonzásra kell találnia, a szabadság viszont magányt szül, s egy idő után olthatatlan vágyat valami ismeretlenre. Egymásra lelnek majd... igen egymásra találnak, s a szabad megtanul szeretni, a szerető fél pedig szabaddá válik a viszonzott szeretet csodája által. Tökéletes teljesség.

- Talán... de ne feledjük, a szeretet láncokat szülhet, s ez könnyedén lehet mindkettőjük veszte. Hiszen a szabad előbb vagy utóbb le fogja vetni magáról. Ezt választotta. Leszakítja és elhajítja, hogy újra szabad legyen, észre sem véve, hogy útja során pontosan azt keresi, amit eldobott.

- Való igaz, való igaz. Lehet jobb lenne újrakezdeni...

2015.01.10

16 egyedi megtekintés

Új hozzászólás