A Negyedik Óceán (1. részlet)

peiker képe

I. KOBAK

1.

- Na, ki vagyok?!
- Na, ki jött el?! - visszhangzott inkább a fejében, amint két durva kéz a szemeire fonódott, de még a homlokára és az orrára is jutott ebből a fojtogató érintésből.
(- Uramisten, Jézus - mammamiahelp! Ez nem tudja, hogy vak vagyok?! ...Vagy viccel?!)
Érezte, nem, tudta (ez a kettő már végérvényesen összemosódott), hogy ez nem tudja, és mégis...tudja...! Görcsbe rándult egész belső lénye, és átélte (ez az amit a látók sohasem tudnak), amint a hideg végigfut a hátán, a szíve pedig felugrik a torkába. De mint egy lassított filmben, vagy egy hetvennyolcas lemez harminchármason, vonszolódva.
(- Érkezz már meg!) - könyörgött ütemtelenül kalimpáló szívéhez és a gerincén zongorázó idegpálya tépő zsibbadáshoz. Átélt már ilyet, amióta vak és világtalan, tudta, hogy a hátában futkározó hideg kék, a torkában dobogó szív piros, tudta, hogy ezt egy látó sem tudja, mert érzéketlenek, süketek, némák és vakok, meg mert ilyen kék és piros nem is létezik, ez az Övé, (bár ez hosszú történet).
(-Már csak az kéne, hogy leperegjen előttem az életem, mint az igazi halálfélelemben, de így eggyel.
(-Már csak ez hiányzik!) - gondolta.
Volt már ilyen, amit látón, (már csak úgy hívta régen) sohasem élt át, de egyszer így, (ahogy Ő hívta, botorkáló üzemmódban) már igen. Tisztán emlékezett.

2.

Már jól volt akkoriban (újfajta jól), és el-elmerészkedett sétálni a házuktól, sőt már a lépéseket sem számolta, és fel- ismerte az utcasarkok új formáját, a boltok és kocsmák új zaját és egyéb ismerős támpontok új kisugárzását. A már megszokott, megújult fajta, kimértnek tűnő, (Ő úgy hívta felfedező) lépteivel haladt, és akkor történt. Nem volt filmbe illő. Se frissen ásott árok, se korlát, se jég, se banán, bár banális volt. Egész egyszerűen hirtelen megijedt, hogy otthon felejtette a pénztárcáját. Pedig tudta, hogy van hitele, (sőt valószínűsítette, hogy a számláit az apja rendezi, és a kocsmáros csak úgy találomra veszeget el pár fillért tőle), de Ő foggal-körömmel ragaszkodott ehhez a színházhoz (Ő úgy hívta, cirkuszka), és most már a félúton is túl volt. Ja, kérem, az új életben minden új hiba, még a legkisebb is, legalább újabb félóra, de általában a fél élet is kevés, (ahogy szokta mondogatni magának).
Pont itt tartott gondolataiban, és hirtelen, mikor a már vissza nem fordulok fordulópontjához ért magánbeszélgetésében (Ő úgy hívta, fórumka), amikor a büszkesége, vagy az a lelketlen lelki- ismerete, (Ő úgy hívta, Pumukli), hirtelen haragjában belekönyökölt a fizikálisan irányító klaviatúrába, és ennek eredményeképpen a kimért lépés helyett, ami törvényszerűen következett volna, inkább elindult egyszerre két-három irányba, plusz a négy égtáj felé fordult egyszerre, és ez már sok volt. Elveszítette az egyensúlyát, látszólag megbotlott, és még hallotta az út túloldaláról a „biztos részeg” csendes nyilát, és akkor. Igen akkor. Akkor átélte a halálfélelmet. Pedig csak a karjaival kezdett el kaszálni, (remélte, hogy méltóságteljesen), de már fogalma sem volt hol van, és vajon hova érkezik. És senki nem jött ezen az oldalon, hogy elkapja, és semmi, de semmi fogódzkodó nem akadt szabályos karkörzései útjába,(pajkos reggeli torna - gondolta).
És ekkor elszakadt a cérna, és szelleme, amit már annyira acélosnak gondolt, követte ormótlan testét, és átadta magát a zuhanásnak. De nem ugyanazon a röppályán, (nem a holdon vagyunk elvégre), hullott teste és lelke.
Ő már látta(?) (igenis, látta), a lepuffanó testet, a járdaszegélybe ütköző koponyát, a szétfröccsenő vért, a (különben már egy millió éve, legalábbis annyinak érezte, de ezt nem mindenki tudja) megüvegesedett tekintetet, a sajnálkozva összefutó, ott termő, földből is előbújó tömeget. Látta, milyen visszataszító pózban, iszonyatos groteszk fintorral, kifittyedt nyelvvel fekszik ott. S azt kívánta, bárcsak ne látnák, lennének vakok! Mert nekik nem kellett háromszor végig simítani a nyakkendőjüket, hogy tudják jól áll, lerúghatták a cipőjüket, mert rögtön felismerték, hogy melyik a bal, ha újra felvették, mert zsebre dughatták a kezüket, ha sétáltak, és mondhatták, hogy ugye milyen szép kék ma az ég.
Ó, hogy gyűlölte Őket, (pedig azt hitte ezen már rég túl van), mert még azt sem fogja tudni, hogy a nadrágja szárából előkandikáló zoknija milyen színű.
Azt mondják, hogy a klinikai halál állapotában az emberek kívülről látják magukat. Vajon Ő is fogja? Vagy Ő már holtában sem fogja látni? Ő már tényleg sohasem fog látni? S ekkor, az elbillent felsőtestéből kiálló (leszálló helikoptert játszó) jobb keze, ez az őrült szélmalom, hirtelen megtalálta Don Quijote-jét.
Izzó fájdalom indult, (új, vörös), kezéből vágtatva az agya felé, hogy közben bebolyongják leszakadt hullámai az egész testét, s ujjai ráfonódtak a Kovács bácsiék drótkerítésének szögesdrót védőhuzalára, s teste ezen üvöltve sajgó középpont mentén elpördülve, mint a világ legburleszkebb gólja, egy pillanatig kifeszítette, a Kovács bácsi által gyakran foltozgatott dróthálót, óriás goffrivá alakulva, majd csüngve maradt.
Így lógott, halálos kábán, üres, süket csendben, még magához nem térítette, a manapságra különben normalizálódott, (régen a bármily ritmusos, kimért, felfedező lépteket végig csaholó) Kovács bácsi megrémült kutyájának üvöltő ugatása. Marionett lábaiba visszaizzadva az erőt, (ötven év), s keze rongyát aprólékos halálra kínzással lefejtve, (kétszáz év), lezuttyant a hűvös betonra.
S csak ült, s ekkor ért fel szíve tényleg a torkába, s szánkázott gerincén a fagy, s fejét térdeire hajtva reszketett, s üres szeméből patakzottak a könnyek.
Csak most ne jöjjön senki. Ez túl sok volt. Lehelte könyörögve, miközben már belekaroltak, már felemelték, s csatlakozva Kovács bácsi kutyájához, az ijedtség jól ismert, gond elűző hangszínében már hadarta is a megnyugtató lyukas szavakat megmentője, az áldott csöndbe.
Igen, ilyenkor mindig jönnek, ilyenkor mindig megérkeznek, ilyenkor mindig itt vannak, ilyenkor...
Szerencsére, csak a Csepi volt, aki a kocsmában az üvegeket, poharakat szedte össze kisfröccs-órabérért, és most valószínűleg cigiért szalajtották el csak, mert a kocsmában túl drága. Hála
Istennek, hogy csak a Csepi. A Csepi jó, talán a legjobb, mert tulajdonképpen az egyetlen, aki szinte semmit nem változott, olyan, mint régen. Mintha nem is tudná, hogy vak vagyok, vagy nem érdekelné, vagy nem zavarná. (Bár lassan ébredező öntudata tudta, hogy a Csepi csak azért nem változott, mert Ő még, tulajdonképpen, még rosszabb, mint vak, (bár ennél rosszabb semmi, de semmi nem létezik), és már kezdett eszébe jutni, hogy kb. öt perc után milyen borzalmasan fárasztóvá tud válni és, hogy ezekben az új időkben milyen nehéz is lerázni.)
- Na, még egy nagyot lépünk, és mindjárt meg is jöttünk, és már itt is vagyunk, és mindjárt le is ülünk, és már ülünk is, (hallotta saját mérkőzésének rádió közvetítését a la Csepi).
- Mi történt? - kérdezte riadtan Liza, (a hangja alapján évek óta szépnek remélt pultos lány).
- Semmi..., semmi különös - hallotta magamagát.
- Úristen, a kezed! Ezt össze kell varrni!
- Ugyan, semmi nem kell. Én nem látok semmi problémát. (Csak nehogy megint megbasszanak), azaz elvigyék orvoshoz, gondoskodjanak róla, segítsenek. Ezt nem tudta volna elviselni.
- Ne hülyéskedj, neked tényleg orvoshoz kell menned Karcsi!
- Mondom, hogy nem akarok, nem kell! - próbálta leszögezni, (ami nagyon nehéz, ha az ember a felemelt hangján felül nem tud úgyis nézni, hogy nagyon nem akar.)
- Oké, oké. De legalább hadd kössem be - kérlelte Liza.
És megfogta sajgó kezét, és újra felüvöltött a fájdalom, de most hullámai hamar elcsitultak Liza kezeinek puha párnái közt, s kigyúlt egy újabb emlék.

9 egyedi megtekintés
1 tag jelölte kedvencnek

Új hozzászólás

Én nem is tudtam, hogy ilyen jó vagy prózában. Bár még sok mindent nem tudok rólad, hogy miben, és mennyire, de ezt most hagyjuk... :D

Kell, még néhány csendes este, hogy továbbolvassam, de meglesz. :)

Előre köszönöm...:)))

Jó cucc, főleg így az elejéről, a továbbiakban odafigyelek a számokra. :)

Akkor csak én össze ne keverjem... Majd vigyázok.

nem lehetetlen, de úgy sem volna rossz... :D
hülyülök, minden esetre elgondolkodtató oda-vissza olvasni egy sztorit, vagy felcserélve az eseményeket.

Ezt is elolvastam.
Jól tettem, egész jó írás. Én ehhez nem értek, de gördülékenyek voltak a sorok, vitt magával a történet. Lehet ez a lényege?

Ez egy készülőben lévő regény első két részlete. Hogy mi lesz a vége egészen pontosan még én sem tudom, de vázlatosan már kezd összeállni bennem.
Ha olvashatónak találtad, már nagy öröm számomra! Köszönöm...

Nagy most a zaj körülöttem, de ha lecsendesül a táj, és időm engedi elolvasom, mert tudom, nem fogok csalódni...