Fekete macska

molnár péter képe

Huszonnégy óránként egyszer.
Vagy hetente egyszer, vagy havonta. Esetleg ünnepnapokon. De szép is volna…

Kimászok a rongyos, egyik oldalán okker, másikon borvörös vatelinpaplan alól.
Mászok, szó szerint, kikúszom, könyökömmel húzom magam előre, a kockás pléd, amit a matracra terítettem, a bokám köré csavarodik, vonszolom szépen magammal. Bombáznak, vagy hogy mondják az ilyet. Tompán koppanva hullnak rám a faldarabok, meg valami sáros föld is az arcomba freccsen. Behúzom a fejem, oldalt fordítom, mert jönnek a repeszek meg gránátszilánkok laposan.
El kell jutnom a fürdőszobáig, részben mert az a biztonságos bunker, vasbeton falai vannak és acéllal van kibélelve. Részben meg azért, mert összehugyozom magam, ha nem érem el időben.
Megkerülöm a hokedlit, átkúszok az asztal lábai közt, a pléd megakad, nem lesz így jó, a tököm se fogja az asztalt is magával ráncigálni a bunkerba. Megrántom a plédet, borul az üveg, gurul, koppan. Mehetünk tovább.
Vékony, sivító hang, ez akna lesz, tudom jól, hogy ha hallom a sivítást, akkor minden jól van, de a szilánkok is ölnek, nem csak a telitalálat, belelapulok a földbe. Megmerevedek, hatalmas sárfröccsenés, repeszek vijjognak. Ha így haladok, tényleg összecsinálom magam. Nem mintha sokat számítana, mert elég gyakran összehugyozom magam, de mégis…
Röhögök, lerázom magamról a paplant, feltápászkodom. Kicsit megbillen a szoba, a vér lüktetve tódul a fejembe vagy le a fejemből, mit tudom én, szóval megszédülök, na.
Berontok a fürdőszobába és könnyítek magamon. Akkor veszem észre a macskát az ablakban. Fekete, a szeme sárga és bámul rám. A lábait maga alá húzza, a háta ettől egészen púpos. Néha megrázza a fejét, vagy rezegteti a fülét, és közben bámul. A sárga szemével. Minden reggel itt ül. Szerintem enni szeretne, és azt hiszi, tőlem leesik valami. Les befelé, az orrát egészen odanyomja az üveghez. Rohadt macska. Itt ül mindig, a szellőzőablakba húzódva. Fekete. Nem hoz szerencsét.
Lehajtom a WC deszkát, víz nincs, elzárták, majd kilenckor folyatják tíz percig, meg délután is tíz percig.
Mennyi lehet az idő?

Kezdődik. Onnan tudom, hogy megremeg a kezem, amikor rágyújtok. Most kell felöltöznöm, mert ha sokáig vacakolok, itt állok majd a szoba közepén pucér valaggal, és lépek jobbra-balra, és hiába tudom, hogy mit szeretnék, nem leszek képes felöltözni, utcára menni meg pláne nem, a múltkor így jártam, felrángattam magamra a nadrágom és kivánszorogtam, aztán csak vergődtem a kapu előtt, mentem a sarokig, visszafordultam, bejöttem a kapu alá, vissza újra, és nem mertem elindulni semerre, pedig tudtam, pontosan tudtam, hogy hová kellene, de nem voltam képes. Ráztam a fejem és folyt a nyálam, persze a szomszédok láttak mindent. Röhögtek.
Valami baj lehet az agyammal. Nem tudok a dolgok mélyére hatolni. Csak a felszínt látom, azt vagyok képes érzékelni, átgondolni.

Tegnap loptam egy nyakláncot. Majdnem sikerült egy másikat is, de bejött az a csaj és pont mellém állt, akkor azt mondtam magamnak: söprés, mert ebből gáz lesz. Így is elég furcsán néztek rám, persze értem, szakadt vagyok kicsit és lehet egy szagom, bár felmentem Katihoz és kipucolkodtam, de a hajam lóg, a gönceim se éppen mai darabok. A pofámat már elég sok helyen ismerik, mert a kamerák dolgoznak, veszik az eksönt, amikor benyúlok a cuccért, ideje lenne mást kitalálni, de mit? Ezt a smukklopást is nehezen tanultam meg, vannak trükkjei, nem egyszerű. És ver a víz állandóan, mert egyszer majd valaki odajön, aki felismeri a pofám, és kész. Annyi van a rovásomon, hogy megörökölhető lesz a jogerősen letöltendő évek száma.

– Menj az anyádba, ha nem tetszik! Nem érek rá veled baszakodni. Öt rugót adok, kell vagy nem?
Összemarkolom a zsebkendőt amibe a nyakláncot tekertem. Ötezerért anyámnak se adnám oda.
Az a baj, hogy mindenki szívja a vérem. Ha megszorulsz, kihasználják. A lánc ára nyolcvanöt, tehát éri a felét. Tudja, hogy lopott, tehát a felét is elosztja kettővel. Marad húsz. Jó, legyen tizennyolc, vagy tizenöt. Sírni tudnék. Hogy lehet ilyen szemét? Tudja, hogy kell az a rohadt pénz, de tudja azt is, hogy az idő neki dolgozik, egy óra, talán kettő, és térden állva könyörgök majd, hogy adjon érte négyet. Amikor összefolyik taknyod-nyálad, és marja a csontodat a fájdalom, nem vagy túl büszke.
Hát, majd én megmutatom neki! Öklömbe szorítom a zsebkendőt a lánccal.
– Tudod mit? Inkább elhordom. Addig hordom, míg elkopik.
Megfordulok és otthagyom.
Ordít utánam a barom, – „Hé, várjál már, hallod?” – de nem fordulok vissza, csak a vállam fölött intek neki. Még hallom, ahogy odaszól a társának: – Hát ez egy hülye!
Ez a baj a cigányokkal. Nem tudnak alkudni.
Most viszont jó nagy szarban vagyok. Van egy aranyláncom, meg egy ezresem, és kezd izzadni a tenyerem, pedig jéghideg a kezem. A pánik először a gyomromból kúszik az agyamig, aztán lezuhan a térdem tájékára. Most mi lesz? Beoldalgok a pénztárakhoz, körülnézek, az egyik ablaknál egy nő jegyet vesz éppen, egyébként tökéletes a magány. Ha visszamegyek a peronra, a romák előbb-utóbb meglátnak. Én pedig odaadom a láncot ötért, ami addigra már, lehet, hogy csak négy. Lófaszt! Gyerünk kifelé!
A Meki bejáratánál megcsap a meleg és az ételillat. Nem tudom, mikor ettem utoljára, két kéz marokra fogja a gyomrom és kicsavarja, mint valami mocskos, vizes rongyot. Toporgok egy kicsit, és töröm a fejem. Talán a West endben akad valaki.
Odakint szakad a hó, már csak ez hiányzott. A rongyos cipő megtelik hideg latyakkal, a nadrágom alja már nem csak rojtos, de lábszárközépig vizes is. Megállok. A West endben meleg van, az igaz. De van ott vagy három ékszerbolt, ahonnan már rekviráltam. Felismerhetnek. Ha rendőrbe botlok, tuti az igazoltatás. Az emberek félrehúzódnak amerre megyek, koszos vagyok, majdnem rongyos, úgy néznek rám, mint egy leprásra.
Köszönöm, nem. Inkább fázok.

A hó elállt, kurva hideg van. Az Oktogontól már rohanok, majdnem a Király utcáig, ott kifogy belőlem a szusz. Kirakatok, pocsolyák, emberek. Az embereket és a pocsolyákat kerülgetem, a kirakatokon bebámulok. Látom a tükörképem, a hajam vizesen lóg, a gallérom felhajtva, felhúzom a vállam, már mindenem remeg. Nagyon fázom. A zebrán megcsúszom, letenyerelek a fekete hólébe, a túloldalon a Kentucky, előttem a Pizza Hut, szemközt valami török gyorsétterem. Körülöttem néhányan hangosan röhögnek. Rohadjatok meg!
Befordulok az első kapu alá, a falnak dőlök, és ráz a zokogás. Beteg vagyok! Nem értitek? Beteg vagyok! A betegnek orvos jár, meg meleg kórterem és tiszta ágy és gyógyszer.
Majdnem leejtem a telefonom, a kezem rángatózik, közben az orrom is meg kell törölnöm, zsebkendőm nincs, csak amibe a láncot bagyuláltam.
Nem látom a billentyűket, háromszor vagy négyszer próbálom beütni a helyes számot. Legszívesebben a falhoz vágnám, de nem lehet. A mobil a kapcsolat az élethez. Hallom az éles, sípoló hangot. Kicseng. Nem veszik fel. Gyerünk, újra. Újra, újra és újra. Senki nem veszi fel.
Lassan lehiggadok, a fejem kitisztul. Zsuzsát kell megpróbálni! Itt lakik a Bethlen Gábor utcában, az innen egy ugrás. Otthon van, mert éjszakás, nonstop boltban dolgozik, engem kedvel. Gyógyult, tiszta, már több, mint egy éve. Megért.
– Szia.
– Helló.
– Felébresztettelek?
– Aha.
– Bocs. Felugorhatnék?
– Nem. Ne haragudj, de nem.
– Ne bassz már ki velem! Szakad a hó, átfagytam, itt fogok összeesni a körúton.
– Figyelj! Pénzem és kajám nincs, aludni akarok, és itt leszel rosszul nekem. Nem hiányzik a balhé a főbérlőmmel. Szóval ne haragudj, de nem.
– Rohadj meg!
– Jó.
Kattanás, búgás. Kinyomta.
Támasztom a falat. Áll az agyam. Leállt, szó szerint. Üres. Nincs benne gondolat. Semmi nincs benne. Rángatózik a szám. Rágyújtanék, de a kezem is reszket, csak szétszórnám a dohányt. Megpróbálom azért, az eredmény persze az, amit vártam.

– Rosszul van?
Szemüveges nő áll velem szemben. Fogalmam sincs, honnan került elő. Félrehajtja a fejét, úgy figyel. Bólintok, rosszul vagyok, persze.
– Fázik?
Nem bazmeg, így élvezek. Rángatózva.
Megemberelem magam.
– Éhes vagyok.
– Mikor evett?
Megvonom a vállam. Ki emlékszik arra? Megfogja a könyököm és húz kifelé, az utcára. Ott sem enged el. Bevisz magával a Spárba. Megállít a húsos pultnál.
Karajok, csülkök, oldalasok. Sült oldalas, kelkáposztával. Hogy utáltam, anyám főzte mindig, mert olcsó. Az addiktológián ettem főtt ételt utoljára. Két éve? Másfél?
Meleg van, megizzadok, felkeveredik a gyomrom a grillcsirke szagától. Nem gombolom ki a kabátom, ha kimegyek, nem tudom majd begombolni.

– Öt zsömle, párizsi és tej.
A nő vékony, fehér szatyrot nyom a kezembe.
– Köszönöm. – El fogom sírni magam. Megfordulok és elindulok kifelé. Jön velem, a járdán utánam szól:
– Várjon. – Pénztárcát vesz elő, és a kezembe nyom egy ötszázast.
– Ígérje meg, hogy nem italra költi.
– Nem vagyok alkesz. Soha nem ittam.
– Van hová mennie?
Csak bólintok: igen, van.
– Vigyázzon magára.
– Köszönöm.
A pénzt zsebre gyűröm.

Szép forgalom van a Blahán. Körbejárok, figyelek. Ott az én emberem a Meki előtt, a túloldalon. Átkeveredek a zebrán, az autók dudálnak, szartam a lámpára, alighanem piroson vergődtem át. A feka leste az attrakciót. Kérdőn nézek rá, veszi a lapot, bólint. Összedörzsölöm a két ujjam, így kérdezem: Mennyi? Mutatja, hogy másfél. Most én bólintok. Ráérősen körülnéz, aztán eltűnik a bejárati ajtó mögött. Előszedem az ezresem, meg az ötszázast, amit a nőtől kaptam. A feka jön, keze zsebre dugva. A fejével int. Befordulunk a mellékutcába. Apró, ezüstpapír tekercset húz elő, én meg a pénzt. Cserélünk. Indulna, de visszatartom. Nem tudom megsodorni a gandzsát, mindenem remeg. Előhúzom a dobozt, amiben a dohányt tartom, meg a papírt. Kirántom a zsebkendőt, csillan az arany. A feka sodorja a spanglit, közben a láncra sandít. Felveszem, hagyom lógni, hagy pörögjön és csillogjon. A gandzsa elkészül, óvatosan beteszem a dohány mellé a dobozba. A feka elkéri a láncot, megvizsgálja, méregeti a tenyerén. Hideg dermedtségbe merevedik az idő.
Arra eszmélek, hogy az emberem meglök. Értetlenül bámul az arcomba, és összedörzsöli a két ujját. Mindenem megfeszül. Harminc, mutatom. Nevet és visszaadja a láncot. „Nem kell.” - mondja.
– Mit adsz érte?
Gondolkodik, fekete homloka ráncokba ugrik. Végül lassan, megfontoltan felemeli két ujját. Savanyú pofát vágok, de belül felrobban bennem az öröm. Húszezer forint!
Csóválom a fejem, játszom, hogy nagyon csalódott vagyok. A feka se hülye, előveszi a pénzt és az orrom alá dugja.

Nem tudom mit sodort a fekete fickó a dohányba, de a harmadik slukk után a szemem könnybe lábad, a lélegzetem elakad, és elernyedek. Ülök a hidegben a vizes padon a Blahán, és ráz a röhögés. Az idő gyönyörű, a világ szép, mindenki kedves, a hajléktalanok boldogok. Bob Marley tudott valamit!
Kigombolt kabátom lobog, a fejem le akar fagyni, de én csak röhögök. Akkor is vigyorgok, amikor taxiba szállok a Corvin előtt. Markolom a mobilom, hátradőlök az ülésen és dudorászva nézem az embereket az utcán. Felhajtott gallérokba, könyékig zsebekbe menekült, vacogó, ázott nyomorultak. Néha összerándulok a nevetéstől, és szorongatom a telefonom. A kapocs az élethez.

Amikor odaérek a tunelhez a Szabolcs utcánál, akkor telefonálok. Ötöt csöngetek, kinyomom, és várok. Aztán jön a Kodály. A nagy haja miatt hívják így, gondolom. Hosszú haja van, meg kis szakálla. Cserélünk, két pakett, tizenötezer. Adom a pénzt, adja a havat. A hó pedig megöl. Előbb vagy utóbb, de kinyír. Tehát, ha úgy veszem, a mobil a halálhoz kapocs. Halló, központ? A halált kapcsolja, legyen szíves.

Húgyszagú a lakás. Kinyitok ajtót, ablakot. Átjár a hideg. Meghúzom a láncot, délelőtt volt víz tíz percig, a tartály megtelt. Zubogás.
Ledobom a kabátom a padlóra, kilépek a cipőmből, a vizes zoknit próbálom lerángatni, fél lábon ugrálok, persze elesek. Nem érdekel. Bevágom a zoknit a sarokba. Előtúrom a kabát zsebéből a dohányos dobozt és kiteszem az egyik pakettet az asztalra. Egyre türelmetlenebb vagyok, rohanok a kanálért, hozom a gyertyát, kibontom a pakettet. Porrá török egy citrompótlót és a hóhoz szórom, a kanál nyelével elkeverem. Előveszem a fecskendőt, új tűt húzok rá. Apró darabot vágok le egy füstszűrőből, a tűre tűzöm. Azon át szívom majd fel az anyagot. Jöhet a gyertya.
Belém mar az éhség. Ehetnék, mielőtt magamba szúrok. Keresem a szatyrot, nem találom. Otthagytam a taxiban. Leszarom. Öngyújtó, és hagy lobogjon. Rázom, rángatom a kabátom, végigtapogatom az összes zsebem. Hol az öngyújtóm? A Blahán! Ott maradt a padon. Az isten verje meg! Sírni tudnék.
Kirohanok a folyosóra, becsengetek a szomszédhoz. Várok. Semmi. Nyomom a csengőt újra, aztán már rugdosom az ajtót. Öregasszony kerül elő végre.
– Csókolom. Van gyufája?
Ijedt, végigmér, ott állok a kövön mezítláb. Szó nélkül hozza a gyufát, kirántom a kezéből és visszarohanok, gyújtom a gyertyát. A pakettből a port óvatosan, nagyon óvatosan a kanálra szórom, és a láng fölé tartom. Sercegve olvad, olyan, mint a habzó méz. Felszívom a fecskendőbe. Most kellene elszorítani a vénát a karomon, de reménytelen. Abban már nem áll meg a tű. A jobb tenyeremmel a bal kézfejem verem egyre erősebben, amíg kidagad rajta az ér. Végre magamba döföm a tűt.
A fürdőszoba ablakában ott ül a macska. Fekete. Bámul rám a sárga szemével. Nézi, ahogy egyre sebesebben forgok. Leránt az örvény, aztán egyetlen fényes lobbanással kialszik a tudat. Átrobbanok abba a másik, szebb világba.

52 egyedi megtekintés
3 tag jelölte kedvencnek

Új hozzászólás

Hű, ez nagyon jó!
Az elején még arra gondoltam, az álomvilág-valóság keveredése lesz, aztán mondatról mondatra, bekezdésről bekezdésre "tisztult a kép".
Én ilyet olvastatnék a "mai fiatalokkal". És olyan filmeket nézetnék velük, mint az Egy kosaras naplója. Szerintem sokkal hatásosabb, mint "példabeszédet" tartani...
Visszatérve a történetedre, nagyon jól vezettél végig rajta, végig benne tartottál, és amennyire én látom, reális képet festettél a problémáról. Nagyon jó címadás - tetszik, hogy nem lövöd le vele a poént, hanem pluszt ad a történethez az is. Grat! :)

Hú a mindenit,ez koránreggel kemény volt.....!Fokozatosan nyílt ki a szemem....! A hetvenes években kipróbáltam egy füves spanglit,de akkor úgy döntöttem,az élvezetek terén maradok a Nők és a szesz mellett...
Szemléletesen írtad le Péter egy lassan a mocsokba elmerülő ember egy napját.
Na lengetem a kalapom.):

Hátborzongatóan realisztikus képet festettél az opioidfüggőségről. Amikor már ott tart az ember, hogy az ételnél is fontosabb a szer, avagy az elvonási tünetek enyhítése. Véleményem szerint jobban járna a világ, ha betegként kezelnénk a függőket és nem bűnözőként, hiszen az előbbiből származik az utóbbi. Kell a pénz a drogra, ópiummámorban nem a legproduktívabb az ember, ha még eleinte azt is érzi. Ha pedig kimegy, jöhet a hányinger, a reszketés és a verejték, átjárja az embert az iszony. A pillanatok végtelenek, épp amilyen végtelen magas az eufória csúcsa.

Az élvezetek hajszolása mindenkit ilyenné tesz, akár drogról (beleértve az alkoholt is), akár ételről, szexről vagy bármi egyébről is legyen szó. Egyre magasabbra tesszük a lécet és minden mással szemben közönyössé válunk.

Én személy szerint maradok az arany középútnál. Ahogy Paracelsus is mondta: dózis teszi a mérget. Az élet több területére alkalmazható, mint ahogy elsőre tűnik.

Örülök, hogy olvastalak!