Csak a hősök

molnár péter képe

- András bá'! András bá'!
Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól.
A szalmazsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja.
- Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz?
A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int.
- Csak azt, hogy gyüjjék kend a napra, oda ni!
- S az miért jó, hallod-e?
- Mert melegít.
Erre a bölcsességre a fehér bajszú férfi csak legyinteni tud. Bodzafa vastag, göcsörtös ágából faragott mankóját a hóna alá szorítja és elindul, közben szuszogva kérdezi:
- Oszt micsinájjak én tevéled a napon, te pocok?
- Hát mesíjje el, hun maratt a fél lába.
- Hát hányszor mesíjjem még, hallod-e? 'Szen meséltem mán vagy háromszor.
A szőke kölyök boldogan vigyorog.
- Nem baj az. Még nem tudom fejbül.

- Huszár vótam, káplár a Barkóczy regementbe. De ezt mán tudod. Azt is, hogy a franciákkal hadakoztunk Lengyelországba. Körülkerítettek bennünket, oszt minket hátra hagytak, hogy feltartóztassuk űket, amég a sereg zöme elvonul.
- Ezt mán tudom. Meg azt, hogy ippeg százan vótak, a sok ezer franciával szembe.
- No, látod. Hát mit meséjjek akkor?
- Nem féltek?
- Nem. Huszár sose fél. Széjjelnyílottunk hosszú karéjba, oszt reájuk! Üsd-vágd, aki Istene van! Aprítottuk űket, amíg el nem fogytunk. Éngem meglűttek, leestem a lúrul, a lábam odalett.
A kis legény, szemében értetlen csodálattal nézte az öreg, féllábú férfit.
- Hát a többiek? Odavesztek mind?
Az öreg nézett maga elé, aztán csak legyintett.
- Elestek mid egy szálig.
- De nem minden huszár hal meg, igaz-e, András bácsi? Hanem csak a hősök.
A vén hadastyán kemény, érdes tenyere szeretettel simított végig a kisfiú fején.
- Ládd, okos legényke vagy, Imrus. Nem, nem minden huszár hal meg. Csak a hősök.

* * *
A köpcös, sima arcú százados vágtatva robogott végig a fehér kövekkel borított úton.
Amikor leért a folyóhoz, hirtelen visszarántotta lovát, s még szinte vágta közben ugrott róla a földre. Vörös mentéjén, kék dolmányán, vastagon állott a por.
- Hogy híják kendet?
- Matuk Imre huszár őrmester vagyok, kapitány úr szolgálattyára, a ceglédi huszár ezredbül.
A százados figyelmesen nézte a vele szemben álló szőke, hegyesre pödrött bajszú férfit.
- Hány embered van, Matuk Imre?
- Hatvanhét közhuszár, három káplár, meg jómagam.
- Tudod-e, mit vállalsz?
- Tudom, kapitány úr.
- Erősítés nincs. Töltényt, port, én többet nem adhatok. Csak azt a kis tábori ágyút hagyhatom itt. Ameddig tudjátok, tartsátok fel a muszkát, ha kifogytok a munícióból, a hidat felrobbantjátok. Idő kell, hogy a sereg maradéka eltávolodhassék, újra rendeződjék.
- Megértettem, kapitány úr. Reggelig egy muszka se gyön által a vízen.
A százados ismét megnézte magának a fiatal, kemény tekintetű huszárt.
- Van-e családod, Matuk Imre?
- Anyám él, Cegléd mellett a tanyánkon.
- Tiszteltetem az édesanyádat. Derék fia van.
Kezét nyújtotta az őrmesternek, aztán feszesen tisztelegtek egymásnak. A százados a lovához indult, de fele útról visszament az emberéhez.
- Isten segítsen meg benneteket, fiam! - Magához ölelte a hegyes bajszú legényt, aztán ellovagolt.

Délután négy óra tájt látták meg a folyó túloldalán az orosz előőrsöt. Óvatosan, lépésben jöttek a hídig, ketten a hídon lovagoltak át, négyen a vízbe ereszkedtek. Tüzetesen átvizsgálták a híd szerkezetét, aknákat kerestek. Hogy nem találtak, megnyugodva visszakapaszkodtak a partra. A két lovas átügetett a hídon, először jobbra, aztán balra kanyarodva vizsgálták a partot, fél kilométert ügettek mindkét irányba. Nem találtak semmit, ami ellenség jelenlétére utalt volna. Pedig a huszárok végig ott lapultak, alig karnyújtásnyira tőlük. Visszalovagoltak a túloldalra, aztán eltűntek az utat szegélyező dombok mögött. Valamivel öt óra után, a gyalogosok ellepték a hidat. Csillogtak a puskákra tűzött szuronyok. A huszárok bámulták a tinta kék kabátokat, rajtuk a nagy rézgombokkal, a vörös csákókat. Amint az első sor lelépett a hídról, száraz roppanással csapott közéjük a karabélyok gyilkos össztüze. Hanyatt homlok menekültek visszafelé, egymást taposva. Sok holttest maradt a hídon, még többet sodort el a folyó vize.
Később megjelentek a fehér kabátos lovasok, kék köpenyük lobogott vágta közben. Megrohamozták a hidat, hosszú pikájukat maguk elé szegezve. A kartácsra töltött tábori ágyú tüzét közvetlen közelről kapták, őrült kavarodás támadt, dörögtek a fegyverek. Tíz perc sem telt el a roham kezdete óta. A hídon szerteszét hevert halott és sebesült ember és ló. Lassan besötétedett.

Az éjszakai sűrű sötétben Matuk Imre nem vette észre a vízparti bokrok közt ülő legényt, így csaknem átesett rajta..
- Mér nem pihensz, Ábris? Vannak strázsák minden irányban. Aludhatnál.
- Elgondolkodtam. – A közhuszár próbált felállni, de Matuk a vállánál fogva visszatartotta. Leheveredett mellé.
- Oszt min járatod a fejed, te?
- Én azon, hogy mér harcolunk mink itten.
Az őrmester sokáig hallgatott. Végül egészen közel hajolt az emberéhez, úgy válaszolt.
- A szabadságér’, Ábris. Tudod-e mit tesz az? – Kérdezte végül.
- Hun szógáltál, mielőtt hazagyüttél?
- Stájerfődön.
- No! Akkor láthatod. Elvittek erővel tizenkét esztendőre. Szógálhattad a kétfejű sast, komám, ha akartad, ha nem. Ha kivívjuk a szabadságot, nem kell tovább szógálnod.
- Katona mindig kelletik, oszt magátul senki nem bolond beállani.
- Te parancsra gyüttél haza?
- Dehogy. Kötéllel se tarthattak vón' vissza.
- Na látod. Megaztán, ha magunk urai lennénk, nem kellene katona. Mer' nem háborúznánk. Ha meg reánk támadna valaki, mennénk önként.
Hát azt tudod-e, Ábris, ki a mi ősapánk?
- Hogyne tunnám. Árpád vezír. Meg István király.
- Nekünk foglalták el ezt a fődet. Most mégse a mienk. Hát ezér harcolunk, koma! Hogy ne mások mongyák meg, mit lehet a magyarnak, mit nem. Érted-e? Ne másokér follyon a mi verejtékünk, a mi vérünk.
A legény kis ideig emésztette az őrmestere szavait, aztán csak ennyit mondott:
- No, így mán értem, strázsamester uram.
- Hát akkor holnap úgy roncs reájok, mint a szélvész, oszt a kardod úgy vágjon küzibük, mint az istennyila!
- Reájok megyünk?
- Alighanem...
A legény megmarkolta göndör üstökét, és boldogan kiáltott.
- Híjj, te kegyelmes Isten! No vígre! Mer ebbül a talpas huszárságbul mán elég vót, de nagyon!

- No legínyek! Tőtésünk, porunk nincs egy csöpp se. Az álgyut szíjjelrontottuk, csak a kard maradt, meg a lú. A hidat felgyúccsuk, átúsztatunk, oszt belemarunk az ódalukba.
A hetven huszár szeme felcsillant.
- Hanem, mondanék valamit. Ha átal megyünk, vissza mán nem jövünk, ezt jól ércsétek.
Ezért, aki nem akar jönni, mennyen a sereg maradéka után.
Kezével Arad irányába mutatott. A huszárok egymást nézték, volt, aki nemet intett a fejével, önkéntelenül.
Húsz perc múlva a híd hatalmas lángokkal égett, és a hetven huszár, a ceglédi huszárezred maradéka átúsztatott a folyón. Jobbról megkerülték a kicsinyke dombot, megálltak a tövében, ahonnan már látszottak az orosz csapatok.
Matuk Imre elővette a nyeregtáskából az ezred lobogóját, s átnyújtotta az egyik legénynek:
- Rúdra véle!
Lassan léptettek az oroszok felé, felettük csattogott a szélben a vörös és fehér háromszögekkel szegett sárga zászló.
Valami háromszáz méterre lehettek, amikor az őrmester megállj parancsolt.
- No, legények, Isten nevében, a szabadságért: Szablyát!
Szisszenve röppentek elő a huszárkardok.
A hetven lovas sebesen vágtázva, széles karéjba nyílva rontott az ellenségre.

Fedotov ezredes megkövülten nézte a támadókat. Értetlenül csóválta a fejét, aztán intett a szárnysegédjének. A tömegből egy század kozák vált ki és indult a huszárok elé, aztán még egy, majd még egy.
Csaknem fél óráig tartott, míg sikerült elnyomniuk a maréknyi magyart.

Matuk Imrét a veséjén érte a lövés. Lefordult a nyeregből. Lehunyta a szemét.
Utolsó pillanataiban egy öreg, féllábú csőszt látott, aki szortyogva szívja meggyfaágból faragott szárú pipáját. Hallotta a hangját is. ...csak a hősök.

molnár péter
2008. november 28., 08:50:27

2 egyedi megtekintés
7 tag jelölte kedvencnek

Új hozzászólás

Nagyon jó címadás, jól vezetted végig a történetet. Nekem a népies írásmód lett volna a legnehezebb feladat, ha ilyen típusú történetbe fogtam volna. Tetszett! :)

"hegyesre pödrött bajszú férfit." - ez nekem így kicsit soknak tűnt.

("A huszárok bámulták a tinta kék kabátokat" - tintakék szerintem, bár aláhúzza. De ez olyan, mint égszínkék pl., ezért gondoltam. Szóval döntsd el :)
"Az éjszakai sűrű sötétben Matuk Imre nem vette észre a vízparti bokrok közt ülő legényt, így csaknem átesett rajta.." - 3 pont, nem kettő. Vagy egy?
"- A szabadságér’, Ábris. Tudod-e mit tesz az? – Kérdezte végül.
- Hun szógáltál, mielőtt hazagyüttél?" - itt ugyanúgy Imre beszél, elsőre zavaró a külön sor + gondolatjel.
"- Na látod. Megaztán, ha magunk urai lennénk, nem kellene katona. Mer' nem háborúznánk. Ha meg reánk támadna valaki, mennénk önként.
Hát azt tudod-e, Ábris, ki a mi ősapánk?" - de akkor legalább következetesen, itt máshogy csináltad.
"Hogy ne mások mongyák meg, " - oké, hogy népies, de azért írásban ez már maradhatna mondják szerintem
"Ezért, aki nem akar jönni, mennyen a sereg maradéka után." - a menjen is zavart (nem tudom pontosan megmondani, miért, de zavart ez a kettő))

nagyon tetszett, és nagyon igazad van! kedvenceltem, mert ezt a művet nem hagytam volna itt a szívem nélkül ;)

maradok tisztelettel: Sam :)

No, Tesó, én nem nagyon tudok mit mondani, mert a "Csak a hősök" nekem íródott. Büszke is vagyok rá és sírás nélkül nem is tudom elolvasni. Úgyhogy ezt most kihagyom, hiszen minden sorát betéve tudom, s még gondolatban is sikerül rajta könnyeznem. Emlékszem, amikor kitaláltam, ezt fogom felolvasni, két hétig próbáltam bőgés nélkül... nem ment. Még két kupica után sem. :) Felolvastam és láttam másoknak is megcsillagosodott a szemük... és itt a pont most. A többit gondold hozzá...

Istenem... nna... hát ugye igyekszik az ember...
:o)))

Megintcsak remek novellát alkottál! Élvezet volt olvasni! Köszönöm. :-)

Nagyon el tudod utaztatni az olvasót:) Én meg szeretek utazni. Az nem jó, ha nem feledkezem meg arról olvasás közben, hogy olvasok:) Köszönöm ezt az érdekes utazást.
Még mindig Fejes jut eszembe, van benned valami az ő komótosságából. Déja vu-m van.

Komótosság...

"Hová siet, szerző?"
/Vámos Miklós/

Élmény volt olvasni. Üdvözlettel: danaiz

Pár éve már nem olvasok regényeket, nincsenek nagy terveim, nem fogok bele semmibe, ami túl sokáig tart….nem tudom miért, mintha félnék, hogy már nem tudom befejezni, amit elkezdtem.
Az írásod első sora előtt is elméláztam, görgettem, és olyan távoli pihenőhelyként tetszelgett előttem az utolsó sor. De elindultam lefelé, és nem feladat, kaland lett az olvasásból. Jó volt látni, hogyan születnek a hősök, mert ők nem halnak meg soha, amíg ilyen tollak állítanak örök emléket nekik.
Gratulálok és ezt nem illemből, tiszteletből teszem.

Péter nekem senki ne mondja,hogy csak az olvasottságtól ír valaki így....! Pesztonka lettem, de igyekszem mindig beugrani.
Mert ugye mindent ellehet sajátítani és legfeljebb lesz az emberből egy jó iparos....,de azért amit te művelsz azon már túlmutat...!
Kalap le! Károly(Rézi)

Köszönöm Károly, de hidd el, az írás 10 százalék intuíció, 20 százalék tehetség és 70 százalék iparosmunka.

hahahaha akkor nálam az a 20 százalék hibádzik...haha

Kovács Sándor képe

Tiszteletem. Mi mást is mondhatnék?

És megint egy nagyszerű írás tőled Péter. Élvezet olvasni. Hol kávéházba, hol füstös kiskocsmába, hol csatába, de mindig elviszel magaddal valahová.
"Csak a hősök." ...

Legközelebb például Kínába megyünk, tessék úgy készülni.
:o)
Köszönöm a figyelmeteket.

Most már csak az a kérdés, hogy pozitív bakker, vagy negatív bakker?

Csak az írók tudnak ilyet!

Amikor téged olvaslak, az jut az eszembe, hogy kiskoromban voltak szpartakiádok, úttörőolimpiák.
Noh, oda viszegették a jóképességű gyerekeket, hogy fussanak, ugorjanak, hajítsanak kislabdát, lökjenek súlyt.
Összeszedték az iskolák krémjét, a legjobbakat, akik tehetségük szerint tették a dolgukat.
Ugrottak öt-hat métert, tizenhárom másodperc körül futottak száz métert, ilyesmi, és verítékes versenyeket folytattak egymás ellen.
Mi meg a pálya széléről néztük őket pár barátommal, és azon vigyorogtunk, hogy állórajtból, hátrafelé futunk ilyen időt, és helyből ugrunk ekkorát, lévén mi hozzáértők voltunk, napi edzés alatt.
Szóval amikor téged olvaslak, úgy érzem magam, mint aki a BENT sportol, küzd.
És ez jó!
Nagyon inspiráló!

Nyithatnál valami társalgót, amiben elmeséled, hogy hogyan kell ilyet írni, mi az a technika, amivel felépíted a történeteid, hogyan vagy képes egyenletes folyást adni a sztorinak! :) :) :)

Szóval tanulnék! :)

Osztom az észt így is éppen eleget.

http://www.konyvmuhely.hu/kreati...
és
http://konyvar.hu/varga-domokos/...

Az első az írás technikájáról és a prózaírás egyéb kellékeiről, a második a nyelvhasználatról.
Aztán olvasni, olvasni és olvasni. Nem időtöltésből, a magad gyönyörűségére, hanem szakmai szemmel, elemezve, figyelve, megjegyezve.
Utána már csak alkalmaznod kell. Tudatosan írni.

Tudod, Péter, hiába tudtam már az első rész után, hogy mi lesz a vége, mégsem tudtam nem végig olvasni!
Akárhogy is ágálsz csöpögő dicséretem ellen, megint csak lenyűgöztél, s csodálattal nézek fel rád, na!:)

194 centi vagyok, persze, hogy felnézel!
;o)
Köszönöm a figyelmet.

Na, az bizony 10 centi!:)
Nem kevés felnézés!:)
Már kezd gémberedni a nyakam!:) :P

hm... Most térdeljek le? Félreértik. Hajoljak le? Te érted félre.
Dilemma...
:o)))