Levendulafürdő

messina képe

Arra ébredek, hogy összenyomnak a falak. Valami láthatatlan erő ül a mellkasomon, és fojtogat. „Egy újabb hiszti” – ahogy ő mondaná, de most valami egészen más félelem kerít hatalmába, mintha a világ elköltözött volna, mondjuk, egy másik bolygóra, és egyedül én küzdenék a marslakókkal. Ugyan, ki más?

Mielőtt felébresztem, kiosonok a fürdőbe. A hideg kövön ücsörgés mindig beválik. Keserű kénszag terjed, komolyan kezdek becsavarodni. Ő legalábbis mindig ezt mondja. Reggel hat van, két óra múlva már a munkahelyemen kell lennem. Mit szólna a sok beosztott, ha a főnök a legnagyobb pánikroham közepén felállna, és kivetné magát az ablakon? Lehetne akár mulatságos is. Legalábbis én biztos tudnék ezen röhögni, hiszen őrült vagyok... vagy mi.

Lezuhanyozom. Mindjárt keltenem kell Tamást, dolgozni megy, és nem szereti, ha a késés miatt kapkod. Ilyenkor kissé esetlenné válik, ettől pedig ideges lesz, amit meg én nem szeretnék. Lábujjhegyen kiosonok a konyhába. Felütök két tojást. Áh, hogy is van? Mindig ideges vagyok, amíg nem indul el a munkába. A múltkor is megjegyezte: „megtanulhatnék végre főzni, ha már másra úgysem vagyok jó”. Azóta igyekszem ellesni az összes fogást a kedves mamától. Ő mondta a múltkor: Tamáska egészen jó gyerek, Anna, én nem értem, mivel tudod mindig így felhergelni? Van szép lakásotok, ott vannak a gyerekek. Mit akartok? A mi időnkben más volt. A papi felénk se nézett. Különóra? Ugyan, Anna. Két tojás lágyan, így szereti. Jaj, te kis ügyetlen, hát semmire nem tanított meg a mamád?

Mérem a hőmérsékletet a tojás vizében, hogy mire kiszáll az ágyból, és a fürdőből a konyhába ér, tökéletes legyen minden. Mint az életünk, a két gyerek, Morzsa kutya és ő. Így tolom már legalább hat éve, amióta az ikrek megszülettek. Jó, híztam egy kicsit, itt-ott már nem tökéletes, de nem vagyok banya. Szóval... de mindegy is, mert szeret, épp tegnap mondta, miután sikerült megsütnöm a mama isteni túrós rétesét. Anna, ez egyszerűen majdnem olyan, mint a mamáé. Meg is ölelt. Nem úgy, mint régen, de jólesett, egész nap fel voltam dobódva. A csajok a munkahelyen meg is dicsértek, milyen jól nézek ki, szinte ragyogtam.

Este viszont a vacsoránál… Juli inkább a szobájában vacsorázott. Az esti mesénél mondtam neki, hogy ne féljen, a papának túl sok most a munkája, hiszen tudja ő is, milyen fontos helyen dolgozik. Értünk, csakis azért, hogy mi boldogok legyünk. Azt hiszem, Juli megértette, mert nem szipogott, amikor elaludt. Most, hogy visszagondolok, már látom, én voltam a hibás, hisz azzal nyaggattam, mikor ér haza, mert sok ez így egyedül, és néha azt érzem, rám dőlnek a falak... nem, nem azért, mert hisztizek. Csak sok.

Azt is érzem, hogy más nőkkel találkozik, és közben a gyerekek hiányolják az apjukat, ráadásul engem sem tisztelnek mostanában, Barnabás belém is rúg. Fogalmam sincs, miért agresszív, csak annyit tudok, hogy képtelen vagyok beszélni vele. Mert amikor hazaérsz a munkából, Tamás, nyugalmat akarsz. Hogy fogja már be az a kurva kölyök, és legyen kész a vacsora. A hétvége a pihenésé, mármint a te pihenésedé, Tamás. Én folytatom a robotot, mert: hogy nézne már ki, ha bejárónőnk lenne. Miközben Évának (aki sokkal kevesebbet keres, és a férje a te beosztottad) van. Tudom, Éva jól is néz ki, hiszen van segítsége. Én meg, Tamás nézz csak végig rajtam. Itt állok ebben a hülye pizsamában, és mérem a tojás hőmérsékletét, hogy a te napod csodásan induljon. Keltem is a srácokat, hiszen azt szereted, ha együtt kívánunk neked szép napot. Juli mindig morcos ilyenkor. Azt szokta mondani, anya, hagyj a francba. Igen, már így beszélnek. De te, Tamás, ezt nem tudhatod, hiszen megpróbálják a legjobbat kihozni magunkból ők is, ha itt vagy, és nem beszélnek csúnyán. Barnabás például a múltkor bepisilt. Azóta többször előfordult, és én próbálok vele beszélni, de az a legfontosabb most, hogy ne is tudj róla.

Nem akarnak olyanok lenni, mint én. Amikor a Julinak mondtad, hogy olyan vagy, mint az anyád, sírva fakadt. Két napig azt hajtogatta esti mese közben, hogy ugye, anya, nem vagyok olyan, mint te? Ugye, nem? Én pedig megnyugtattam: kincsem, hiszen te okos vagy és szép, minden lehetőség adott a kezedben, hogy soha ne válj olyanná, mint én. Remélem, megértette. Remélem, érzi, hogy mindezt csak miatta, miattuk csinálom, hogy ők soha, de soha ne alkudjanak, hogy ne rettegéssel várják az este fél nyolcat, hogy ne kelljen télen a mínusz húszban a kertben térdepelni, mert rossz lett a karácsonyi pulyka, pedig annyira nem is. Jó, éppen kifelejtettem azt a kis vajat, amit amúgy a kedves mama a lelkemre kötött. Én hülye meg kihagytam. De Barnabás allergiás a tejtermékekre. Mégis másképp kellett volna...

Egy szép, szőke fej bukkan ki a hűtő mögül. Még most is milyen jóképű. Néha elmélázom, mi lenne, ha másképpen alakult volna, ha, mondjuk, én, a tökéletes csődtömeg nem tettem volna tönkre a mi szép életünket. Vagy mi lett volna, ha Lilla megmarad nekünk, és nem viszi el őt a leukémia, ha itt maradt volna a nevetése, a pici gödröcskékkel az arcán. Tiszta Tomi volt, szőke kis pajkos csoda, aki még a betegség legnehezebb szakaszában is mosolygott. Ő olvasta a mesét, pici ujjait a nyakam köré fonta, és úgy aludtunk ketten azon a pici ágyon abban az édes, rózsaszínű szobában, amit Tamás örökre lezárt. Azt mondta, soha nem bocsátja meg, hogy hibás gyereket szültem. Ez kizárólag az én hibám, mert én hordtam ki. Ki más tehetne róla? A fájdalom beszélt belőle, de szerettem volna elfutni, és végigkiabálni az utcát, hogy nem tehetek róla, nem tettem én semmi rosszat, hogy boldog voltam, szerettem, gyermeket szültem, elvesztettem, aztán megint szerettem, és végül… mi van végül?

Egy konyha, egy boldogtalan pohár, néhány mosatlan edény, rúzsfolt az inge nyakán. Meg itt vagyok én is, a szedett-vedett szolga, hóban hempergő, bolond anya, talán nő. Itt legbelül még ordít néha valami icipici kis állat, aki védi magát, egy ösztön, hogy feleszmél... és tovább megy. Egy meghunyászkodott kis élet. Ott pislákol a fény.

Legutóbb Róza mondta a plázában: szívem, sírba tesz téged ez a fogyókúra. Honnan fogysz még, Anna? Nem tudja, hogy reggelente bezabálok, és aztán a munkahelyen egyfolytában hányok. Ki akarnak rúgni, nem tudok a munkámra koncentrálni. Mindig az jár a fejemben: nem érdemlem meg, hogy éljek. Aztán ott van az élni akarás, hogy ha nem leszek, nem is fognak rám emlékezni, hogy majd jön egy másik, aki ismeri a mama összes receptjét, briliáns az ágytornában, akinek nem kócos a haja reggel, nem gyűrődött rá tíz hosszú év szenvedése. Aki majd példa lesz a gyerekek előtt. Megmondtad, Tamás, ezt csak én csinálom rosszul.

Néha felkelni sincs erőm, aztán meg elrohannék, itt hagynék mindent, téged, a gyerekeket, ezt a hülye házat. Morzsát sem akarom ilyenkor megetetni. Furcsa görcs van a gyomromban évek óta. Rémeket látok, közben úgy érzem, ez nem mehet tovább… de látod, mégis megy. Ma is tökéletes volt az indulásod. A gyerekek az iskolában. Még arra is volt erőm és időm, hogy gazsuláljak egyet Marika nénivel. Pedig látják ők, hogy baj van, de a státusz miatt, ami veled jár, befogják a szájukat. A kis Norbit meg elvitte a gyámügy, igaz, ott már fűtés sem volt. Ösztöndíjas volt a srác. A mi gyerekeinknek megvan mindene, mert te megteremtetted. Az, hogy én mennyit tettem és mennyit teszek, az puszta köteleség. Mit áltatom magam? Azonnal meghalnék egyetlen mosolyodért.

Rég nem láttam ilyen furcsa fényben a lakást. Délután van, két óra. Kirúgtak. Nem tudnak velem mit kezdeni, ezt mondta János. Ők türelmesek voltak, mert tudják, hogy fáj, de már túl kellett volna lépni rajta. Meg hát ők sem várhatnak örökké, ugye, ez egy munkahely, ahol számok kellenek... meg teljesítmény. Rettegek, mi lesz, ha hazaérsz. Eljátszom a gondolattal, hogy meg se mondom neked. Nem veszed úgysem észre, a pénzt meg csak megszerzem valahogy. Képletesen sem bírom a pofonokat. Rettegjünk együtt hétig, aztán csak véget ér.

A forró fürdő majd jót tesz. Luxus egy anyának elvonulni több mint húsz teljes percre a család életéből – ahogy mondani szoktad. De most nem vagytok itthon, furcsa szögben áll a kép a falon, mintha nem is nevetnél, hanem vicsorognál, rám vagy a fotósra, aki megdicsérte a frizurámat. Aznap, amikor a fotó készült, a balesetin éjszakáztam. Arccsonttörés... vagy más. Már nem is emlékszem. Azóta magánorvosunk van. Nem kérdez, elég annyit mondani neki, hogy legurultam a lépcsőn, átestem a kanapén vagy a kutyán vagy a legón. Van, amikor kétszer mondom ugyanazt. Ilyenkor szánakozva néz, majd szinte a számba rágja a fedősztorit. Édespofa. Így hívom magamban.

Levendulaillat tölti meg a fürdőszobát, a puha törölköző ölel, és olyan édes érzés elmerülni a habokban, mintha a mennyország közeledne... és mindent bevonna a jótékony homály. Nem emlékszem, mióta csöpög a vér a kádba, kissé kábultan veszem tudomásul, hogy a vizet mindenhol pirosra festette a vér. Megriadok, tudom, hamarosan hazaértek. Félek, mit szól majd a szomszéd. Hallom is, ahogy mondja: Kedves Tamás, őszinte részvétem, de hát jó dolgába, mer’, ugye, mindene megvolt, még az is, amiről mi csak álmainkba’, még ott sem mertünk vágyni. Na, de, Tamás, talán jobb így. Mármint, Anna furcsa volt. Néha láttam, ahogy térdel a mínusz húszban, és mintha imádkozna. Mondtam is az asszonynak, te, anya, ez az Anna biztos valami fura szektához csatlakozott, mert hetente egyszer kint látom imádkozni a kertben, hálóingben. Meg,Tamáskám, drága barátom, vigyázni kell az ilyen szektákkal, hamar bedarálják ám az embert. Te meg majd bólogatsz. Igen. A fedősztori máris megvan. Eljátszani az áldozatot nehéz meló. Egész embert kíván.

112 egyedi megtekintés
4 tag jelölte kedvencnek

Új hozzászólás

Ez olyan, mint a 230.
Megrázó.

Szia! 230? Vagy 220? :)

220V helyett 230V van a konnektorban, a 380V pedig már 400V.

De a 220 is ráz.
:)

Akkor ma is tanultam valamit :)

Nem az a legnagyobb varázsa ennek a történetnek, hogy szépen van kibontva, összeszedett és reális-komplex, hanem, hogy részben vagy akár egészben megtörtént, történik és fog... :(

szia! Lehetne ra mondani, hogy benyomasos-fikcio...de sajnos a valosag egy nagyobb szelete a korulottunk elo emberekrol. Erdemes volna egymasra jobban vigyazzni.

Remek, drámai írás. Mélyen megérintős. Nagyon mélyen...

Tetszik...

Koszonom szepen :)

Dráma...? Dráma. Megfogott így kora reggel.
Üdv. Rézi.

Drama bizony :) koszonom, hogy itt jartal.

Takács Tímea képe

Női fájdalomról írsz és remélem, te magad nem ezt éled... Megoszthatom a blogomon? Üdv, Timi

Szia! Mivel ez mar publikalt (wmn.hu), ezert ugy gondolom semmi akadalya, hogy megoszd ha, mint szerzo megjelolsz. ( Galyas Eva)

Ezt konkretan nem, de a fajdalmat senki nem tudja kizarni legyen az no vagy ferfi.