Borzi és a Zsebtigris (igaz történet)

Gary Hun képe

„A kutya már nem állat, még nem ember” Csányi Vilmos

Az Illatos úti kutyamenhely felé tartva az járt a fejemben, hogyan válasszunk ki egy olyan kutyát, ami feledtetni tudná Bobó hiányát. Bobó - egy kan aranylabrador - az első kutya volt a kis családom életében. A szívünkhöz nőtt a 13 év alatt, és nagyon megviselt bennünket, hogy egy igaz barát került ki az életünkből el azzal, hogy az örök kutyamennyországba költözött.
Míg a cél felé haladtunk, a gyerekeimmel arról beszéltünk, hogy egy ugyanolyan, vagy hasonló fajú lenne erre a legmegfelelőbb. Mivel Rozalinda - a párom - nagyon szerette Bobót, ezért azt gondoltuk, hogy kárpótlásul meglepjük egy kiskutyával. Találtunk is egy hasonlót, igaz szuka volt, de nagyon hasonlított Bobóra. Így aztán a feleségemet úgy hoztuk el, hogy nem tudta hova visszük, de mikor rájött, miben mesterkedünk, tiltakozott, hogy neki nem kell kutya. Még nagyon benne élhetett Bobó elvesztésének negatív élménye. Na - mondtam - rendben van, de azért csak nézzünk körül, ha már eddig eljöttünk. Sajnos közben mielőtt visszaértünk volna másnak is megtetszett a labradorkölyök és ők el is vitték. Amint ott sétáltunk és nézelődtünk, az egyik kennelben három kis fekete gombóc vonta magára a figyelmünket. Kissé kókadtan ültek egy tál körül, de ahogy közeledtünk hozzájuk, az egyikük felugrott és odaszaladt a kerítéshez. Megálltunk egy pillanatra, aztán mentünk volna tovább, de ez a kis göndör szőrű a fehér mellénykéjével a kennelben két lábra állva, a mellső lábaival pedig a kerítésre támaszkodva folyamatosan totyogva jött utánunk. Nyüszített, és hallani véltem, hogy azt mondja: veletek akarok menni, veletek akarok menni! Hát, nem te vagy az egyetlen, gondoltam magamban és tovalépkedtem. Később észrevettem, hogy nem követnek a többiek. Visszanéztem, s azt láttam, hogy a párom ott guggol a kennel előtt és a kölyökkutya már a kezét nyalogatja a rácson keresztül. Elmosolyodtam, s már tudtam, hogy mégsem megyünk el innen kutya nélkül. Most is mosolygok, milyen türelmesen tűrte, ahogy belelőtték az azonosító chipet. Akkor azt hittem, hogy mi választottuk ki őt.

Két év hamar elszaladt, s az alatt hozzászokott a panellakás kötöttségeihez, én pedig közben vettem egy vidéki nyaralót az ország nyugati felében, a közeli Somló és Ság tanúhegyek között. Azon a vidéken születtem, s a szülőházam is megvan még, de sok éve már annak, hogy a fővárosba, Budapestre hozott a sorsom, és életem nagyobbik részét már itt éltem le. Mikor azt a házat megvettem, olyan volt, mintha hirtelen visszatértem volna a gyerekkoromba. A párom is - akit a termete és a habitusa miatt Zsebtigrisnek becéztem - nagyon megkedvelte ezt a csendes kis helyet, és amikor kezelésbe vettük a ház kissé elhanyagolt belső részét, nagyon sokat dolgozott rajta, hogy a magunk ízlése szerint alakítgassuk és pofozgassuk helyre, hogy aztán nyugalmat és kikapcsolódást nyújtson mindkettőnknek a főváros zajos forgataga után. Mikor a szabad hétvégeken lejöttünk, minden reggel mire felkeltem, a párom már kint tett-vett a virágok között. Borzi pedig élvezte a vidéki ház környezetét, mert ott aztán kiélhette a mozgásigényét. Olyan volt, mint egy energiabomba. Körbe-körbe szaladgált, élvezte a szabadságot. Befúrta magát a sűrű növényzetbe, és maszatosan vagy zöld indákkal álcázva bukkant elő innen-onnan. Borzalmasan csintalan volt, így az eredeti Bozont helyett Borzalomnak neveztük el, és Borzinak becéztük. Egyszer a bozótban talált egy félbevágott műanyag kannát. Azzal szaladgált le-fel, feldobálva, fejét beledugva, vagy az orrával görgetve felfelé vagy lefelé a lépcsőn, miközben mi jókat mulattunk rajta. Olyan dübörgős hangja volt, ahogy játszott vele, hogy a kannát elneveztük bödönnek. Borzi aztán naponta többször is „bödönölt”

Egyik reggelen miközben még aludtam - élvezve a nyugalmat és a csendet - egyszer csak arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó, gondoltam a párom hozza a reggeli kávémat. Helyette valami hideget éreztem és mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy Borzi az, aki az orrával bökdösi a lábamat. Máskor is csinálta már ezt, akkor, amikor játszani szeretett volna velem. Én viszont nem akartam játszani ezen a reggelen, hanem még aludni, pihenni szerettem volna, ezért aztán kiküldtem a kutyát a szobából, hogy hagyjon békén. Borzi azonban nem tágított ugatni kezdett és már a kezemet kezdte harapdálni, rángatni. Kizavartam, és befordultam a fal felé, hogy tovább pihenjek. A kutya azonban nem hagyott nyugton, felugrott az ágyra, morogva kicibálta a fejem alól a kedvenc kispárnámat és kirohant vele az előtérbe, s onnan nézett vissza rám.
- Borzi, a párna nem játék! – szóltam rá mérgesen, és szitkozódva mentem utána, ő pedig a kifutott előlem a kertbe. Megálltam az ajtóban és erélyesen ráparancsoltam.
- Azonnal hozd vissza!
A kutya mintha süket lett volna, de amint látta, hogy tovább nem követem, elkezdte szétcibálni a párnát, csak úgy hullt ki belőle a sok szivacsdarab. Na, erre aztán bemérgesedtem, és elindultam elkapni, hogy elégtételt vegyek rajta, de mikor kiértem a szabadba attól, amit láttam hirtelen földbegyökerezett a lábam.
Az ajtóból eddig ez nem tűnhetett a szemembe, mert eltakarta a szélvédő téglafal azt a területet. A széttépett vánkostól pár méternyire Zsebtigrisem mozdulatlan és élettelennek látszó testét láttam feküdni a földön.
Eltelt néhány másodperc mire felfogtam, hogy baj van. Odarohantam, ölbe kaptam, és becipeltem a szobába. Az ágyra tettem és megtapintottam a pulzusát. Belesápadtam, mert nem éreztem. Atyaúristen, orvos kell! Nincs a faluban. Mentőt hívjak? A pontos címét sem tudom ennek a helynek itt a hegy tetején. Közben pofozgatva szólítgattam és meg akartam hallgatni a szívverését Borzi, ugatásától azonban semmit nem hallottam. Nem, ez nem lehet igaz, így nem érhet véget egy élet, ez motoszkált bennem, s azonnal elkezdtem egy szívmasszázst. Az ötödik nyomásnál azonban a kutya nekem rontott. Talán azt hihette, hogy bántani akarom a gazdiját, mert vicsorogva kapott a kezeimhez. Farkasszemet néztem vele és egy vadállatot láttam a tekintetében. A hirtelen beállt csendben aztán egy erőtlen halk köhintésszerű hangot hallottam. Rozalinda lassan kinyitotta a szemét, s alig érthetően, de megszólalt:
- Hol vagyok?
Jajistenem, beszél, s ha beszél, ez jó jel! Láthatólag nem tudta mi történt vele, mint ahogy én sem. De a legfontosabbnak azt tartottam, hogy minél hamarabb orvoshoz kerüljön. Mikor úgy láttam, hogy már eléggé magához tért, ölbe kaptam és betettem a kocsiba, Borzit pedig bezártam a házba. Irány a szomszéd falu, ahol reményeim szerint rendelt az orvos. Azt hiszem, akkor az autómon csak a gázpedál működött. Ezért, akik kocsival azon a napon úton voltak a 84-es úton, és egy sötétzöld Nissant láttak őrülten közlekedni, azoktól utólag elnézést kérek.

Az orvoshoz soron kívül sikerült bejutni. Megvizsgálta és azonnal mentőt hívott. Utólag is köszönöm a bátorító szavait, de az ember ilyenkor nehezen nyugszik meg. Míg a mentő a megyei-kórház felé vette az útját, addig gyorsan hazahajtottam, hogy megfelelő ruházatot vigyek utána. Borzi idegesen vette tudomásul, hogy egyedül érkeztem meg és vinnyogva tudakolta, hogy hol van a gazdija. Nem nyugodott, és mielőtt újra be tudtam volna zárni, máris kiszökött az udvarra és az istennek sem akart visszamenni a házba. A kocsi körül szaladgált, s ahogy kinyitottam a vezetőülés ajtaját, azonnal beugrott és nem volt hajlandó kiszállni. Mivel siettem, ezért nem kínlódtam a ”kilakoltatásával”, pórázát odakötöttem az anyósülés fejtámlájához, hogy biztonságban legyen és gázt adtam. A kórházhoz vezető háromnegyed órás úton száguldoztak bennem a gondolatok. Végigfutott rajtam az addigi életünk, a találkozásunk, a gyerekeink születése, a sok izgalom, amivel megteremtettük a magunk kis otthonát, és akkor éreztem igazán, hogy mennyire szeretem őt, és nem akarom elveszíteni. Vajon mennyi ideje feküdhetett ott ahol rátaláltam? Vajon a kutya mikor vette észre, hogy baj van? Lelkiismeret furdalásom támadt, hogy megpróbáltam ellökni magamtól ezt a szeretni való kis állatot, aki egy életet akart megmenteni! Átnyúltam megsimogatni, és olyan jó érzés volt beletúrni a bozontjába.

A megyei kórház portájánál a belgyógyászatra irányítottak, és a sok beteg között az előtérben találtam rá. Egy kerekes ágyon feküdt infúzióval a karjában. Megsimogattam az arcát. Kinyitotta a szemét. Szerencsére itt már tudta mozgatni a végtagjait. Már túl volt az előzetes vizsgálatokon. Az orvos azt kérdezte, hogy meddig volt eszméletlen.
- Nem tudom, nem tudom...
- Nos, reméljük, hogy nem lesz komolyabb következménye az esetnek - mondta majd közölte, hogy most hazaengedik, de a fővárosban utókezelésekre lesz szükség. Rendben, mondtam, de nem igazán nyugodtam meg, aztán elindultunk a parkoló felé.

Nem egyedül jöttem ám érted - mondtam neki, míg a kocsihoz kísértem – más is nagyon vár téged. No, azt az örömöt, amit Borzi produkált mikor meglátta a gazdi-mamit, nem lehet leírni. Majd kiugrott a bőréből. Végül a hátsó ülésre kellett beültetnem őket, mert a kutya beleült az ölébe és nem akart kijönni onnan. Hazafelé tartva miközben a visszapillantó tükörben rájuk pillantottam, eszembe jutott az a nap, amikor hozzánk került. Akkor jöttem rá, hogy nem mi választottuk ki őt, hanem ő választott ki minket. Így volt megírva a sors könyvében. Segítettünk rajta, hogy segíthessen rajtunk. Mikor visszaértünk a nyaralóba, eldöntöttem, hogy ezek után felruházom néhány előjoggal. 1. Nemesi nevet kap, mától kezdve Borzy-nak írjuk a nevét, a végén ipszilonnal.
2. A nyaraló szobájába bejöhet engedély nélkül (eddig is bejött csak mindig kizavartam..
3. Felülhet és lefeküdhet a konyhai étkezősarok ülőkéjére.
4. Bármikor ugathat, ha kedve tartja.
5. És már nem haragszom meg érte, ha elcseni a papucsomat.

Este vettem észre az sms-t, amit a gyerekeinktől kaptunk a délelőtt folyamán a fővárosból. „Rossz a térerőtök, nem tudunk telefonálni, minden rendben van veletek?”
„Igen, most már minden rendben van, holnap otthon találkozunk”, írtam vissza a választ, s miközben szemem megpihent Zsebtigrisemen, szeretettel simogatva öleltem magamhoz őt és Borzy bozontos buksiját.

Aztán valahogy az jutott eszembe, hogy a kutya talán már inkább ember, mint állat.

13 egyedi megtekintés
3 tag jelölte kedvencnek

Új hozzászólás

Én nedves szemet tudnék adni érte, de itt szívet szoktak...
Ha hiszed, ha nem, bennem az elején olvasott Csányi mondat végig megmaradt, így a végén már nem is hiányzott. De tudom, hogy mindenki más.
Ez a prózád jobban tetszett néhány humoros versednél. Aminek külön örültem, hogy jobban megismerhettelek belőle, és már nem csak az az állig cipzározott, zárkózott fénykép van előttem, ami inkább csak a multihoz smakkol.
(A szabad hétvégéket nagyon irigyeltem, de olyan sok szabadidőd nem lehet, ha éjfél után jársz a görön...)

Ha olvasóként ezt érezted az utolsó mondatnál, akkor azt hiszem igazad van és köszönöm a visszajelzést. Átírtam. :-))

Köszönöm, hogy olvastad. Valóban különleges időbeosztással élek...de hát így hozta az élet...

Elgondolkodtató és megható történet, az életből merítve.
Nagyon lebilincselően írtad meg.
Remélem, azóta minden rendben, Zsebtigris és Borzy boldoggá teszik a Te életedet is.
Mondhatnám, hogy irigyellek.
Kicsit összefacsarodott szívet tudok adni érte, de megérte elolvasni.

Ui.: Két figyelmetlenségből adódó hibát azonban észrevettem:

- ő pedig a kifutott előlem a kertbe. -
- Megálltam az ajtóban én pedig erélyesen ráparancsoltam -

Barátsággal: boldogtalan

Köszönöm az észrevételt, valóban elkerülte a figyelmemet. Javítottam, és köszönöm, hogy olvastad. Sajnos a dolgaim nekem sem úgy állnak, ahogy kellene...:-(((