Képzeld el... - Karambola

Dorian J. Woods képe

Péntek este volt. Fülemmel a vállamra szorítottam a mobiltelefont, míg a konyhapulton a csillaggyümölcsöt vágtam a koktélomhoz. A minduntalan aggódó anyám hangját voltam kénytelen elviselni, mert hetente háromszor tudni akarta, nem vagyok-e kórházban, nem rúgtak-e ki az állásomból vagy nem haltam-e éhen.
– Nem anya, nem karamboloztam, hanem karambolázok. – A hallása sem a régi már. – Nassolok. Tudod, azt a csillag alakú gyümölcsöt, amit koktélhoz is szoktak adni.
– Jaa... azt, amit a távol-keleti úti filmekben is szoktak mutogatni? Az olyan jól néz ki.
– Igen, az olyan jól néz ki. Miért is hívtál?
Hajlamos volt elfelejteni kereséseinek valódi okát. Valamiképp túlságosan a szívén viselte Judyval való kapcsolatomat. Anyám felettébb magas színvonalon ápolgatja a barátságukat. Hamar megszerette és csaknem minden beszélgetésünk alkalmával erősítette bennem a tudatot, hogy – úgy öt hónappal ezelőtt - az igazit találtam meg. Persze, ezt nélküle is tudtam.
– Mikor mész Judyhoz? – kérdezte
– Ma megyek anya. Nemsokára indulok.
– És mikor jössz haza?
– Valószínűleg vasárnap. Ahogy szoktam. De hát, tudod...
Persze, hogy tudta, de minden részletet tőlem akart hallani. Néha a pokolba kívántam, mert Judy szentül meg volt győződve arról, hogy nem tudok leszakadni az anyámról. Pedig, messze nem így volt. Anyám nem tudott elszakadni tőlem. Akárhogy is kívánta a boldogságomat, nem akart elengedni.
– Anya, leteszem a telefont, mert készülődnöm kell – mondtam tettetett sietséggel a hangomban.
– Jól van, jól van. Menj csak fiam! Siess, ne várasd a párod és hívj, ha hazaértél!
Szinte láttam magam előtt, ahogy megértően bólogat.
– Majd vasárnap jelentkezem. Szia Anya!
Megszakítottam a hívást. A fotelba ültem és a koktélomba kortyoltam. Judyra gondoltam, aki a szomszéd városban élt. Szerettem vele lenni. Csodálatos ember volt és mindig feltöltődve jöttem haza tőle. Neki köszönhettem, hogy a munkámban energikus voltam és a hétköznapjaimat jókedvűen éltem meg. Senkivel nem cseréltem volna el ezt az érzést.
Egy óra múlva letusolva, frissen borotválkozva öltözködtem a tükör előtt. Fütyörészve babráltam a nyakkendőmmel. A mandzsettagombokat a helyükre fordítottam és felöltöttem a kabátom. Felkaptam az asztalról a kocsikulcsot és szórakozottan pörgettem meg az ujjamon.
A Volvo engedelmeskedett az akaratomnak. Egyenletesen száguldott a szürkületben, hogy mihamarabb célhoz érhessek és láthassam Judy mosolygó arcát. A rádióban a kedvenc számomat játszották és én önfeledten dúdoltam; kívülről tudtam még a szövegét is.
A mobiltelefon jelzése kizökkentett a ritmusból. Lenéztem a kijelzőre, amin anyám száma villogott. Nem veszem fel, gondoltam, majd visszahívom. Mire ismét az útra emeltem a tekintetem, már késő volt. A hosszú jobb kanyarban egy terepjáró előzött - velem szemben. Szólnom kell Judynak, hogy késni fogok...
Nem tudom, mennyi ideig voltam eszméletlen. Össze voltam törve. Mindenütt fájdalom, földszag és hideg. Fáztam. A rádió sercegett. Kinyitottam a szemem és figyeltem a villogást, ami a telefon felől jött. Nem volt erőm megmoccanni. De segítségre van szükségem. Anyámat fel kell hívnom. Fájdalmas volt a kihangosító gombját elérnem. Működött.
– Anya...
– Te vagy az fiam? Judy hívott, hogy még nem értél oda. Elindultál már?
Nehezen formálódtak a gondolataim szavakká.
– Anya... karamboloztam...
– Tudom fiam, az a gyümölcs. De inkább igyekezz, mert már besötétedett.
– Anya... – nem tudtam kimondani, amit akartam.
– Hívj, ha odaértél – felelte és letette a telefont.
Iróniával gondoltam a csillag alakú, lédús, érdekes ízű gyümölcsre, aminek a neve úgy meg tudja zavarni anyámat. Mielőtt újra elájultam, a kedvenc számom dallama tolakodott a gondolataim közé. Ritmusát csak a távoli szirénák hangja törte meg...

29 egyedi megtekintés
3 tag jelölte kedvencnek

Új hozzászólás

Karambol a karambola-izével.

Sosem ettem olyat és ezek után nem is fogok.

Tetszett.

Köszönöm, Ásító!
Én már ettem, de olyan régen, hogy az íze csak rémlik, már ha lehet ezt így mondani... :)

Örülök, hogy tetszik!

....tetszett, ahogy olvastam és a végére érvén, azon gondolkodtam, vajon az írás fikció csupán...? Mindegy is, jól meglett írva.
Szív.
Üdv, Rézi.

Kedves Rézi, igen fikció. Örülök, ha jónak találod az írást.
Köszönöm!

Szerettem, hogy a szöveg nem volt tele hatalmas körmondatokkal, egyszerűen és letisztultan fogalmazol. Kicsit szàjbaràgósnak éreztem viszont a befejezést, mert előtte elég szépen kifejtetted, hogy a főhős mennyire utàlja, hogy édesanyja folyton érdeklődik utàna. Ebből következően éreztem azt, hogy az anya hívàsa egy rossz pillanatban kulcsfontossàgú lesz. Valò igaz, hogy sokszor lesepregetjük magunkról az érdeklődést, pedig milyen jó, ha valaki szàmon tart bennünket és keres minket. Legyen az édesanyànk vagy a baràtunk. Elgondolkodtató íràsod.

Üdv: Panka

Kedves Panka, nem szántam szájbarágósnak - én nem érzékelem, hol ilyen :) - persze, ettől még lehet.
Ha elgondolkodtál a történeten, remélem, nem csupa negatív gondolat jutott az eszedbe.
Köszönöm!

Azt gondolom, hogy ha elhiszem, amit írtál, az egy jó írás. Végig benne voltam a történetben, úgyhogy tetszett. Értettem, és éreztem. Ez a lényeg, ugye?
Ettől függetlenül csak remélem, hogy nem igaz! Ági

Kedves Ági, azt hiszem, ha a történet a végéig le tud foglalni - és még tetszett is -, akkor jól sikerült az írás.
Köszönöm!