Egy hajléktalanról - Blogbejegyzés

DnB képe

A bejárati ajtó megakadt valamiben, egy ember feküdt a két ajtó közötti szélfogóban, ott, ahol postaládák vannak a falon.
Éjjel háromnegyed kettő volt, mikor hazaért a bulizásból a tízemeletes lakótelepi panelházba. Zsörtölődve szólt a felfelé a fénybe pislogó férfiemberre. Nem tudna valahol máshol feküdni? Mert így nem lehet bejönni a házba. A férfi középkorú volt, mint ő, s a fejét két nagy és koszos, úgynevezett hajléktalantáskáról emelte fel nehezen. Ha be tetszene engedni a lépcsőházba, - rebegte a férfi.
Átlépte őt, aztán persze beengedte. Ha itt fog feküdni a pincelejáró előtt, a radiátor alatt, akkor a legközelebb lakó nagy valószínűséggel ki fogja magát zavarni, mondta neki. Erre ő rutinosan azt felelte, hogy felmenne a kilencedik emeletre, vagy a legfelső szintre a lépcsőházban, nem tudja, hány emeletes a ház.
Most sajnos így jártam, ilyen szerencsétlenül, - mondta neki a férfi. Maga elé engedte a liftben, mert ő féltávnál ki akart szállni, az ötödiken, ahol lakott. Beletúrt a nadrágzsebébe. Kissé zavartan egy ötszázast gyűrt a férfi kezébe. Elfogadja? Igen, köszönöm, - jött a halk felelet. Nem irigylem magát, ez a suta mondat esett ki a száján búcsúzóul. Sok szerencsét!
Ahogy belépett a lakásba, nem volt nyugodt egy cseppet sem. Lehet, hogy éhes, vagy szomjas az a szerencsétlen, - gondolta. Az én hűtőm meg tele kajával. Kicsit éhes volt, és kis hezitálás után úgy döntött, visz a hajléktalannak meleg ételt és teát. Nem ment fel megkérdezni, éhes-e, szomjas-e. Az csak felesleges kör lett volna. Felesleges fáradság. Ha nem fogadja el, majd legfeljebb visszahozza.
Jól főzött. Legalábbis ízleni szokott neki a saját kosztja. Ezúttal is finom kaja volt a hűtőben egy zománcos tepsiben. Húsos,zöldséges rakott tésztát főzött, sütött, sajtos-tejfölös borítással a tetején. Fölül a szélein aranybarnára volt sülve. Meg alul és oldalt is megpirult, karamellizálódott a tészta is itt-ott.
Kivett egy adagot és megmelegítette. Magának egy kisebbet, azt, ami ebédről maradt. Megmelegítette azt is, és a bögrényi teát is. Egy flakonba töltötte és lezárta. Két kisebb aranyszélű, kék díszítésű, kecses fülű és kifelé ívelt szélű porcelán csészét vett elő, meg egy kiskanalat. A tálcára tette őket, gondolva, had örüljön az ételen, italon túl az esztétikának is szegény. Bár később félhomályban ettek, így inkább csak tapinthatta a hajléktalan, hogy nem egyszerű bögrét fog a kezében.
Sót és, - mert nem volt szalvéta, - egy papírzsepit is tett a tálcára a tányérok és a villák mellé. A tálcával felment a tizedikre és megkérdezte a már újra levackolódott férfit, éhes-e, tud-e most enni. Először azt válaszolta, hogy inkább később enné meg az ételt, de aztán hallgatott a rábeszélésre, hogy melegen azért jobb az étel. Hosszasan keresett valamit a szatyrában, végül egy vizes flakont húzott elő. A vízről sikerült lebeszélnie azzal, hogy itt van a meleg, mézes-citromos tea. Ő maga főzte azt is. Ki főzte volna más, hisz egyedül él. Hívta a férfit, üljön mellé a lépcsőre és úgy egyenek. A liftből szűrődött némi fény, annál látták, mi hol van.
A férfi nem kelt fel, csak felkönyökölt, maga elé húzta a tányért és úgy látott neki. Van só is, ha kell, mondta neki. Ő már javában evett, mire a férfi nekifogott. Jó étvágyat, mondta neki. Ő viszonozta: jó étvágyat! Csendben ettek. Ő hamarabb végzett, de nem akarta kérdésekkel zavarni a szerencsétlent.
Inkább kibámult a lépcsőház lépcsőfordulóban lévő ablakán. Jó kilátás volt a magasból. Látta, ahogy két másik ház közt az éjszakai buszok feltűnnek kis időre, ahogy húznak el, az egyik az egyik, a másik a másik irányba. Vagy fordítva. Ez itt a humor helye lenne, ha lenne humora. Nem volt vicces a helyzet.
Eszébe jutott, hogy egyszer megpróbált - sértődésből kifolyólag - eltölteni egy éjszakát a puszta földön fekve. Ősszel, szeptemberben. Hát, ... nem sokáig bírta. Hajnalban már hűvös volt. Száraz és hosszú fűszálakat, gazokat tépett, azzal próbálta úgy-ahogy betakarni magát. Aztán bemenekült a Tesco-ba, ahol jó meleg volt.
A francba minden egyes politikussal! - gondolta. A francba velük, míg csak egyetlen hajléktalan, és egyetlen éhes és fázó ember van a Földön.
Az ember lassan mozgott, lassan evett. A felénél járt, mikor eltolta a tányért maga elől. Többet nem kért, elég volt neki ennyi. A teáját még megitta.
Ne hagyjam itt a maradékot, hogy reggel megegye? - kérdezte meg tőle. A tányért beteheti a folyosói rácson az ötödik emeleten. Nem, köszönöm, válaszolta a férfi.
Háborgott a lelke, mikor távozni készült, mert tudta, lehet, hogy most látja utoljára. Ez kicsit olyan volt, mint a kis herceg és a rókája, akit megszelídített. Létrejött valamiféle emberi kapcsolat. De miért? Tán neki volt rá szüksége? Nem azért. Ezt csak a véletlen, a sorsszerűség hozta így magával.
Jó ideje fontolgatta, hogy egy otthontalanokat támogató alapítványnak fog átutalni havi rendszerességgel egy kis pénzt. Nem nagy összeget, egy-kétezer forintot maximum. Csak ki kéne választani, hogy melyiknek. A Menhely Alapítványra gondolt elsősorban.
Késő volt, mennie kellett. Még megkérdezte, na, jót főztem? Rakott tészta volt. Gondolta, hogy érezte, mit eszik, mert látni nem nagyon lehetett. A férfi megköszönte az ennivalót. Finom volt, köszönöm szépen, mondta. Szűkszavúan beszélt.
Ő pedig megkérdezhetem a nevét. István vagyok, válaszolta a homlesz. Lehajolt hozzá, kezet fogtak, és ő is bemutatkozott. A teljes nevével. Ha megtudják a lakók, hogy ki engedte be a házba, legalább tudják, kit szidjanak. Reggel úgyis el fog menni.
Neki is mennie kellett, mert reggel dolga van. Csörögni fog az az átkozott vekker.
Minden jót kívánt Istvánnak. De azt, hogy jó éjszakát, azt nem mondta, mert ebben a helyzetben kissé gúnyosnak érezte volna ezt az elköszönést. Mert ő kényelmesen fog aludni otthon, míg István cefetül, ott azon a kemény és hideg kövön. Vagy linóleumon. Majdnem mindegy. A műanyagpadló alatt hideg vasbeton van. Hideg az, még ha fűtve vannak is a folyosók és a lépcsőház. Korábban az is eszébe jutott, hogy a pincekulcsot odaadhatná Istvánnak. Na, akkor biztos kitudódna a dolog. Mert előbb-utóbb észrevenné valaki, hogy bejár István a házba, és az ő pincéjében éjszakázik. Bár van olyan lakóközösség, akik befogadtak a ház közös pincéjébe egy hajléktalant. Aki az ott lakás fejében valami munkát végzett a házban, a ház körül. De az egy kisebb, kevesebb lakást számláló társasház volt. Nem akkora, mint ez a tízemeletes ház.
Kevés ember fogad be az utcáról hajléktalant a lakásába, már ha egyáltalán van ilyen. Ő mindenesetre sokakkal együtt nem tartozott ebbe a körbe.
Szó szerint nehéz szívvel lépett be a liftbe, miközben áldotta a szerencséjét és a jó sorát. Hogy neki mindene megvan, ami egy normális élethez szükséges. Sőt, még több is.
Tulajdonképp szinte bárki lehet hajléktalan egyik napról a másikra. Ezeken gondolkodott. Aztán szó szerint lépcsőházi gondolata támadt, mikor a folyosói rácsot nyitotta. Megkérdezhette volna, nem kell-e esetleg wc-re mennie. Remélhetően nem.
Miután belépett a lakásba, elpakolta a dolgokat a konyhában. A szennyes edényeket a mosogatóba, a maradék kaját a hűtőbe tette. Aztán leült a gép elé, bekapcsolta, majd megírta ezt a szöveget.
Nem, nem azért, hogy virítson vele itt a facebook-on, hogy ő milyen empatikus, meg mekkora jótét lélek. Nem azért.
Hanem kizárólag azért, hogy akik majd olvassák ezt, hasonló esetben ne kifelé küldjék a házból a hajléktalant, hanem előtte gondolkozzanak kicsit mielőtt bármit szólnak, vagy cselekszenek. Nem sokáig, csak egyetlen pillanatig. Neki nem kellett a döntéshez csak egy másodperc.
Ahhoz, hogy befelé hívja. A többi pedig, hogy ezután ki hogy segít még egy rászorulón, azt mindenki tudni fogja, ha jön az életében egy ilyen pillanat.
És garantálom, nem lesz jó érzés utána. Nem lesz jó érzés az, hogy csak ennyit tud adni. Hogy csak ennyit tud tenni.
Végül, megjegyezve, hogy nem reklámnak szántam az írást, megemlítem, hogy az első hozzászólásban megtalálható lesz a Menhely Alapítvány honlapjának linkje. ha netán valakit érdekel, hogyan segíthet.
És még annyit mondanék, hogy nem akartam egyes szám első személyben (1/1-ben) megírni a sztorit, de most ki kell lépjek ebből az idáig tartó "írói" szerepemből.
Én magam elég ritkán adok pénzt koldusoknak, hajléktalanoknak, kéregetőknek, Fedél Nélkül árusoknak. Ha adok is, azt sokkal inkább olyankor teszem, amikor nem is kérik. Hirtelen ötlettől vezérelve. És ha jól emlékszem, ötszáz forintot soha senkinek nem adtam korábban, csak kisebb, maximum egy-kétszáz forintnyi összeget.
A hajléktalanság problémakörének kezelését állami és önkormányzati feladatnak tartom. Igen, oldják meg ezt is a drágalátos politikusaink a befizetett adónkból. Most demagóg leszek (?): oldják meg, és ne ellopják azt a pénzt, amit erre kellene szánni.
Továbbá ne társadalmilag kevésbé fontos dolgokra költsék a milliárdjainkat, mintegy vasvillával az ablakon kiszórva.
Szóval ennek így kéne lennie, de nem így van. Nem oldják meg ezt a problémahalmazt, sem a többit. Hiába adóztatják szinte halálra azokat, akik még adóznak.
Ezért is szükség van még az egyéni és a vállalatok felől érkező transzferekre, felajánlásokra és segítségnyújtásra. Továbbá a civil (ez lehet egyesületi, alapítványi, vagy csak baráti társulati forma, mindre van példa) és egyházi szerepvállalásra az állami és önkormányzati mellett ahhoz, hogy valahogy működjön, illetve elvegetáljon a hajléktalanellátási rendszer ma Magyarországon.

71 egyedi megtekintés

Új hozzászólás

Akkor itt vagyok.
Tehát, mint prózát nyilván lehet kritizálni de azért annyira nem rossz...blog bejegyzésnek meg pláne nem:)
Ami a tartalmat illeti azon nagyon sokféleképpen lehet vitatkozni. Hiszem, hogy sok ember szeretne segíteni úgy ahogy te csak bennük van a félelem( mi van ha rám támad? megpróbál kirabolni? és ha drogos? és ha minden este ezután már ide fog járni...és még sorolhatnám miféle dolgokat vagyunk mi képzelni emberek másodpercek alatt) végül pedig úgy döntenek , döntünk, hogy mégsem. Ez nem a segíteni akarás hiánya pusztán a félelem. Ugyanúgy ahogyan a rasszok üldözésénél, nem minden ember gyűlölködő de ha a többség az akkor a kisebbségben levő ember inkább meglapul nem szól...félelemből, mert ugye mi van ha kiáll? akkor ő sincs biztonságban a történelem erre a bizonyíték sajnos.
Én becsülöm az olyan bátor embereket , mint te és hiszem azt mi kisemberek tudjuk a világot jobb hellyé tenni, megváltoztatni. Húú lehet kicsit elrugaszkodtam ...De a gyakorlatban pl. nekem is volt egy öreg bácsi ismerősöm aki mindig egy helyen kéregetett emlékszem a vasárnapi ebédet vittem neki el titokban gyerekként. Beszélgettem vele könyvekről, versekről...lehet ha ma már az én lányom lógná el a vasárnapi ebedet és a keletibe lófrálna kikészülnek, de nekem az a helyzet teljesen természetes volt. Viszont a szüleim és a nagyszüleim is mindig segítették. Mindig lakott nálunk valaki akin épp segítségre szorult. Egy igazi kis multikulti gyerekkornak köszönhetem a toleranciámat.
Gratulálok az írásodhoz es az emberségedhez( tudom ahhoz nem szokas:)))

Köszönöm, messina. Érdemben később válaszolnék rá, ha nem baj. Most csak annyit, hogy - emberileg - túlértékelsz.

Szia! Holnap jövök...telefonrol nehez:) es hosszabb a vélemény néhány sornal.

Hogyan segíthet?
A Menhely Alapítvány honlapja:
http://www.menhely.hu/index.php/...