Retró

Altertunder képe

– Elmegyek sétálni. – mondom anyámnak, és a választ meg sem várva, már veszem is a rózsaszín, műbőr szandálomat. Alighogy becsukom magam mögött az ajtót, szaladni kezdek. Szaladok végig, a folyosón, a csikorgó mustársága linóleumon, el a lift mellett, le a másodikról, suhannak a lábam alatt a lépcsőfokok. Felrántom a kaput és rohanok, vágtázok a paneltömbök között. Néha ösztönösen a zsebemhez kapok, nehogy elveszítsem a fagyipénzt. Csak az ÁMK-ig kaptam engedélyt, annál tovább nem mehetek. A barna erkélyű házak után rátérek a Simon Bolivár sétányra. Az út végén már ott virítanak az ÁMK falát díszítő szocreál freskók. Mire a bejárathoz érek, kifulladok. Rossz futó vagyok. Tizenkettő lehetek és rendületlenül hiszem, hogy egy nap lehagyom majd a világot.
Itt már csak négyemeletes házak vannak. Elit környék. Megkerülöm az ÁMK-t a Reggel utca felől, elhagyom a játszóteret, ahol ötévesen hintázás közben elejtettem a fagyimat, átszaladok a dombokon, és az Óvoda utcán át visszaérek a Simon Bolivárra.
Ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet. Gyakran sétálunk erre apámmal, újabb és újabb helyeket fedezve fel, ahol megihat egy sört. A panelrengetegben megbúvó kiskocsmák közül leggyakrabban a zöldre festett bejáratút választjuk. Odabent szinte sötét van, kerek, billegős asztalok sorakoznak az apró helyiségben, a lapjuk ragacsos a sörtől és a keverttől. A mai napig felfordul a gyomrom, ha megérzem az állott, szikkadt sör szagát. Apám sörözik, én jaffázom, minden alkalommal ugyanúgy. Körülöttünk férfiak hangoskodnak, vagy csak értetlenül bámulnak rám, mit keres egy kislány egy ilyen helyen. Szürcsölöm a jaffát, édes és természetellenesen sárga. Apám legurítja a sört, nem számolom, hányadikat.
Közben folyamatosan csacsogok. Mindent elmesélek, ami az iskolában történt. Így megy ez, amióta világ a világ. Én mesélek, apám hallgat fátyolos tekintettel. Régen arról meséltem, hogy mikor mire kaptam piros pontot, bezzeg az Anti meg a Gyuri megint fekete csillagot kaptak, mert sosem figyelnek oda és nem tanulnak semmit. Hogy nem értem, miért kap piros pontot a Nelli meg a Bori azért, mert egy csomó időt elfecséreltek arra, hogy szép sormintát rajzoljanak tulipánból, meg mókusból, meg ki tudja még milyen marhaságból a számtan füzetükbe. Nekem meg hiányjelet rakott a Helga néni a sorminta mellé, mert én csak pöttyöket, meg hullámvonalakat tettem egymás mellé, felváltva. Nem tudom, miért ér többet a díszes sorminta a hibátlan házi feladatnál. Később arról kezdtem beszélni, hogy milyen helyes fiú ez a Tibi, de a Guszti meg olyan bosszantóan okos, és le kell győznöm év végére, jobb jegyeket akarok, mint amilyeneket ő szerez. Nem mondom el sosem, hogy mindenki kinevet a pulóver miatt, amit apám az egyik kuka tetejére dobva talált és lelkesen hazahozott nekem. Nem mesélem el, hogy úgy járok a nővérem levetett cipőiben, mint egy bohóc, neki 38-as lába van, nekem alig 35-ös. De nem kérek új cipőt, mert kihallgattam, amikor anya átküldte apát a Pali bácsihoz, hogy kérjen kölcsön pénzt a tankönyveimre. És tudom, hogy azért mehetek át olyan gyakran hozzájuk játszani, mert a Pali bácsiék rendes, istenfélő emberek, és sajnálnak engem. Utálom őket ezért. Ők nem tudnak semmit. Ne sajnáljanak.
És mindig elmondom, hogy a napköziben melyik nap melyik játszótérre vitt minket a Zoli bácsi, akiről apa azt hiszi, hogy szerelmes vagyok belé, pedig dehogy vagyok szerelmes. De ő engedi, hogy gyerek legyek. Eljátszuk, hogy ő Hókuszpók, az osztály meg a sok kis törp, és olyankor mindig én vagyok a Törpicur, mert én vagyok a legkisebb. Felkap a hóna alá, úgy tesz, mintha elrabolna Aprajafalváról, és csak szalad, szalad velem, keresztül-kasul a játszótéren, a többiek pedig rohannak utánunk, hogy kiszabadítsanak. Olyankor úgy nevetek, hogy szinte kipukkadok, a hajam szétbomlik a szélben, magasan vagyok, repülök, hirtelen belátom az egész környéket, és arra vágyom, soha ne álljon meg velem a Zoli bácsi. A farönkös játszóteret szereti az osztály a legjobban: ott egy egész erődítményt építettek fából a gyerekeknek, várfala is van, különböző nagyságú rönkökből. Ritkán mehetünk oda, mert nagyon messze esik az iskolától. Legtöbbször a lombos játszótérre megyünk. Ősszel beteríti az egészet a rengeteg falevél, fürdünk benne, hempergünk, nyakig beássuk egymást az avarba.
De arról már hallgatok, hogy mennyire félek, ha vissza kell menni a napközibe, mert lehet, hogy visszafelé senki nem akar majd a párom lenni a sorban, hogy a Tibi csak azért nem hagy békén, mert rólam akarja lemásolni a leckét, hogy a többiek utálnak, amiért én szeretem megcsinálni a szorgalmi feladatokat is. Hogy ciki a táskám, a hajam, az uzsonnám, a köpenyem. Hogy nem tartozom sehová.
Elmeséltem azt is, amikor Anti annyira el volt keseredve valamiért, hogy megevett egy csomó narancssárga bogyót, amivel tele volt a környék, mindannyian azt hittük, másnapra meghal a mérgezéstől, de csak rémálmai voltak, amikről persze csak Zoli bácsinak mesélt. Zoli bácsi évekkel később mesélte el, mennyire félt. Antival kellett volna beszélgetnem, de én is olyan kegyetlen gyerek voltam, mint bármelyik másik, és tudtam a szabályt: a jó tanuló sosem barátkozik azzal, aki csak bukdácsol. Pedig ő félszavakból is értett volna, ő nem lepődött volna meg, ha mellé állok és veszek a tenyerében virító bogyókból én is, de én gyáva voltam. Ő meg csak tömte a szájába a rengeteg izzó gyöngyöt, és közben potyogtak a könnyei. Senki nem tudta, mi baja, de abban biztos voltam, hogy ismerem a dühöt a szemében.
Jobban szeretek felnőttekkel beszélgetni. A gyerekek olyan értetlenek, és mindent ellenem fordítanak. Nem szabad nekik elmondani semmit. A felnőttek megtisztelve érzik magukat, ha egy gyerek komoly dolgokról őszintén beszél nekik. A felnőttek megérzik, mikor nem szabad viccelni egy gyerekkel. Azok, akik olyankor is tréfát űznek egy gyerek bajából, amikor nem kéne, azok sem buta felnőttek, sokkal inkább gonoszak. A gonosz felnőtteknek gonosz gyerekeik lesznek. Ott a Nelli meg a Bori. Biztosan nem ilyen gonosznak születtek.
Mesélek Angéláról is, aki az egyik legbutább lány az osztályban. Úgy néz ki, mint egy nagylány, ő a legmagasabb. Nálunk sokkal idősebb barátai vannak, divatos ruhákat hord, divatos zenét hallgat. Rajong érte a fél osztály, pedig egyetlen értelmes szó sem hagyta még el a száját, csak vihog és nem ért semmit, de állítólag tudja, mi a különbség a rave meg a techno között. Nekem fogalmam sincs. De nem piszkálják a tanárok, mert neki sem könnyű. Sok testvére van, a szülei nem dolgoznak, napról napra élnek. Neki mégis vannak divatos holmijai. Nekem akkor sem voltak, amikor apa még dolgozott.
Apa sosem kérdezte, és én sem mondtam el, milyen volt, amikor nem jött értem egy délután. Másodikos voltam. Már mindenki hazament, az utolsók mindig a kapu melletti fülkében várhatták meg a szüleiket. Már csak én ültem ott, meg a portás. Este hat óra volt. Zoli bácsi jött, hosszú, fekete szövetkabátban.
– Érted még mindig nem jöttek? – kérdezte, és aggodalmat láttam a szemében. Én csak féltem. Még sosem mentem haza egyedül, mi lesz velem? Ránézett az órára és annyit mondott:
– Öltözz, hazaviszlek.
Arra gondoltam, milyen jó, hogy nem egyedül kell mennem, és aztán arra, hogy a többiek még jobban fognak gyűlölni, ha ezt megtudják. De akkor hirtelen feltárult a nagy lengőajtó, ismerős cipőkopogást hallottam a kövön. A nővérem volt. Kimérten köszönt mindenkinek, intett, hogy menjek, elköszöntem és elindultunk.
– Hogyhogy nem apa jött értem? – kérdeztem.
– Sokáig dolgozik. – hangzott a felelet.
Hogy került ide a nővérem? Anya telefonált neki. De nekünk nincs telefonunk. Akkor leszaladt a ház elé, a fülkébe. Anya egyedül hagyta a kishúgomat a lakásban, hogy telefonálhasson a nővéremnek, aki elbékávézott ide az Isten háta mögé a belvárosi munkahelyéről vagy a lakásáról, hogy engem hazavigyen. Nem szóltunk egymáshoz az úton. A buszunk elhaladt a gyár mellett, ahol apa dolgozik. Sehol sem égett lámpa már, minden csarnokban sötét volt, a kapun lánc és lakat lógott. Amikor hazaértünk, anya se szólt egy szót sem. A nővérem mérges volt, ő azért hallgatott. Bementem a szobába lefeküdni.
Egyszer apám bevitt magával a gyárba. Sosem voltam még azelőtt igazi gyárban. Lenyűgözött a hatalmas bejárat, a Csepel Művek hivalkodó felirata, a gyárkémény-óriások, a kopott téglafalak. Félszegen köszöntem a csarnokban. Zavart a zaj, zúgtak az esztergagépek. Csendben figyeltem, ahogy a férfiak beszélgetnek. Mert az feltűnt, hogy nem dolgozik senki. Csak lézengenek, cseverésznek, a gépek közben teszik a dolgukat, de az is lehet, hogy csak a látszat kedvéért kapcsolták be őket.
– Igyunk egy kávét, Főnök úr! – szólal meg hirtelen apám, és csibészes fény csillan a szemében. A Főnök úr elmosolyodik, egy lelkes kolléga pedig már szalad is, és hamarosan három üveg hűtött sörrel tér vissza. Felismerem a piros-kék címkét: Kőbányai Világos. Gyerekagyam megfejti a szóviccet, de nem tudok nevetni.
Szisszen a szénsav a kupakok alól, mindhárman a szájukhoz emelik a barna üveget és mintha verseny volna, egy szuszra felhajtják szinte az egészet. Szájukról a kézfejükkel törlik le a habot. Zakatolnak a gépek. Apám közben rólam mesél: dicsekszik, hogy kitűnő tanuló vagyok. A többiek elismerően bólogatnak. Én zárom ezt a groteszk kört. Nézem a három férfit, köztük azt, akire azt mondják, kövessem a példáját, mert milyen keményen dolgozik.
Igen, emlékszem, milyen büszke voltam, amikor a fiókokban kutakodva megtaláltam a Kiváló Dolgozó jelvényt. Puha bársony párnán pihent a kihívó, csillogó, vörös csillag, fölötte arany láncocskákon lógó tábla hirdette az elismerést. Kék műanyag tokja volt, érdes tapintású, és egy kislány keze csak nehezen bírta felpattintani. Kiváló Dolgozó – olvastam a feliratot. Apám vajon miért nem büszke erre? Miért nem teszi ki a vitrinbe, mint anyám imádott porcelán figuráit? Megannyi kis emlékérembe és kitűzőbe vésett sarló és kalapács építette tovább nálunk a szocializmust a fiók mélyén, a munkakönyvek és a „soha ne mondd el senkinek”munkásőr igazolvány mellett.
Aztán apámat leszázalékolták, elkerült a gyárból. A nyugdíja kevés volt, kellett a pénz, most a Ráday utcában, a Vörös Postakocsiban mosogat és krumplit hámoz. Későn jár haza. Szeretik ott is, oda is elvitt egyszer az egyik szabadnapján. Életemben először pincér hozta ki nekem az ebédet: rántott szeletet petrezselymes krumplival. Igyekeztem olyan illedelmesen és előkelően viselkedni, mint egy királynő. Hazafelé még beugrottunk a zálogházba, hogy valahogy kibírjuk a hónap végéig. Akkor már tudtam, hogy a jelvények nem érnek túl sokat. Nem is igazi aranyból van a táblácska, meg a lánc, meg a sarló is hamis, meg a kalapács is. Anya jegygyűrűje, meg a kis keresztje az aranyláncon, az kell a zálogosnak, azért hajlandó fizetni.
Apával sokat horgászunk a nyaranta. A legkedvesebb helyem az a kis öböl a Dunán, ahol a parton évtizedek óta egy hatalmas uszály rozsdásodik. Csak a fele lóg ki a vízből, és a sártól, meg a szúrós növények miatt megközelíthetetlen. Az olajfoltok és a konzerv csali szaga egybeforrt a napfénnyel, a vízparttal, a két árnyékkal, ami a part felé halad: egy kisebb, cingár és fürge, meg egy nagyobb, lassabb és bicegős. A damilon csüngő úszót olykor meglengeti a szél, kapásunk most sem lesz. Szinte sosincs. De nem bánjuk. Amikor épp nem kell gilisztát fűzni a horogra, én kóborolok a környéken, kavicsokat meg gallyakat gyűjtök, a nap végére sáros vagyok, a bőröm lángol és volt, hogy százharminchét szúnyogcsípést számoltam össze magamon.
Augusztusban már mindig nagyon türelmetlen vagyok. Az olvasónaplókkal már régen elkészültem, gyakoroltam a matekot is, meg gyűjtöttem növényeket. Ilyenkor már nem köt le a szünidei tévéműsor sem, tűkön ülök, és nagyon vágyom már vissza az iskolapadba. Pedig ott lesz a Nelli is, meg a Bori is, és tudom, hogy kigúnyolnak megint, mert még mindig azt az ünneplő szoknyát hordom, amit elsős koromban vettünk nekem. Akkor eltakarta a térdem, most már nem takarja el, de én még mindig nagyon szeretem. Egyszer, ha majd veszünk egy új fehér blúzt, akkor olyat fogok kérni, aminek hatalmas, az egész vállamat beterítő gallérja van. Ha ilyen kicsi maradok, akkor a szoknya még nyolcadikban is jó lesz.
A nyár utolsó hetében már szinte minden nap futok egy kört a házak között, néha naponta kétszer is.
Hazafelé már lassan sétálok. Nem akarom, hogy túl korán véget érjen a lopott szabadság.
Gyorsan megnézem az ÁMK kirakatában a moziműsort: játszani fogják az 1492-t, meg az Alien 3-at is, remélem, anya mindkettőre elenged. Legfeljebb majd a szomszéd Juli néniékkel megyek, mint a múltkor.
Az ÁMK-val szemben, a Tere-Fere Étterem oldalában lehet fagyit kapni. Mindig más ízűt választok, mindig más színűt, hátha átfestik a panelek szürkés-barnás falait, amíg elnyalom. Egy húszas van a zsebemben, annyi egy gombócra elég. Többet nem szabad, mert a mandulám nagyon könnyen begyullad. Ma csokoládét kérek. Nem túl nagy a választék, a puncsot és a pisztáciát utálom, a vanília meg annyira unalmas. A fagyival a kezemben elindulok vissza, a Cservenkába. Fel sem tűnik, mennyire habzsolom.
Egyre gyorsabban szedem a lépteim. Anya már biztosan aggódik. Már látom a házunkat. A konyha ablakában hűsöl a macskánk. Egyszer lepottyant onnan. Vérzett az orra, anya kamillával kenegette neki. Anya biztosan a konyhában ül, dohányzik és rádiót hallgat. Lehet, hogy már megy a Szabó család.
Holnap végre kezdődik az iskola.
Ötödikes lettem.
Már nem vagyok akárki.

98 egyedi megtekintés
4 tag jelölte kedvencnek

Új hozzászólás

Ez kérem szépen jól sikerült! Ebben a "modern"-nek nevezett világban is megállja a helyét. Részemről jár érte egy piros pont.
Üdvözletem!

Valóban remek próza, amit Robi régebben felvetett az az hogy próbálkoztál e más műfajokkal, és ha igen érdekelne pl. egy vers tőled :) Egy volt tanárom mondta egyszer hogy életében mindenki írt vagy próbált írni verset. Na jó nem ragadtam le a líránál, tehát akármit szívesen olvasok tőled :)

Versekkel utoljára 18 éves korom körül próbálkoztam, nem sokkal később azokat a korai verseket, és az addig megírt valamennyi prózámat a naplóimmal együtt tűzre vetettem. Szóval nem tudok verset mutatni, de hidd el, egyik sem volt vállalható. A dráma vonz még, ide az első színdarabomat tettem fel:

http://gorbekor.hu/%C3%ADr%C3%A1...

Tagja vagyok egy drámaíró és -kedvelő csoportnak, jobban mondva kettőnek, oda szoktam "gyakorolni", egyet-kettőt nektek is meg akartam mutatni, de aztán azt gondoltam, á, ezek csak néhány perces jelenetek, talán nem is ide valók...

Mostanában egyébként nagyon furcsa, hogy néha azt érzem, annyira sűrű érzéseket és gondolatokat ragadok meg, amiket könnyebb vagy szerencsésebb lenne versben megírni. De bevallom, félek verset írni, abszolút dilettánsnak érzem magam a témában, de ki tudja... egyszer még engem is elkaphat a gépszíj...

Szerintem nyugodtan mutogasd, hol máshol lehetne ha nem egy művészeti portálon. Én is szeretem a szkeccseket, a drámának és a filmjátéknak az atyja :)
Szóval hajrá Tündér :)

Remek címet adtál a művednek. Nagyszerűen kezdted fölvezetni a történeted, hihetetlenül velős lett, és príma a lezárás is. Megtaláltam benne magam, a saját gesztusaim. Jó dolog, hogy ilyen részletesen tudsz emlékezni sok dologra, valószínűleg nagyon fontosak neked. A magam részéről megköszönöm, hogy ennyire mélyen beengedtél a múltadba s a lelkedbe is, a kislányéba. Ritkán olvasok nagyobb terjedelmű írásokat. A tieid lekötnek, köszönöm. Hagyok itt egy szívet, remélem nem gond ha 'retro', de már nem vagyok mai darab! ;)

U.I.: A Csepel Művek-nél kicsit meghatódtam, mert drága nagypapim is ott dolgozott és egyszer elvitt és láthattam az öreget munka közben. Őt is leszázalékolták a meló miatt...

Szeretettel: L'loyd

Köszönöm szépen! Köszönöm a szívet is. Milyen furcsa, hogy ez az írás annyitokban megmozgatott valamit, nem gondoltam volna, hogy sorsok és életek, amik egymástól teljesen függetlenül léteztek, ilyen szokatlan pontokon mégis összekapcsolódnak. Ez nagyon jó, annyira emberi.

Furcsa érzés:nézni a képet, rólad, s olvasni az irományodat.Amit írsz, tetszik, s ahogyan írod, szintén.Csak olvasom élvezettel, s néha beugrik valahonnan a kérdés: "Ezt a képen látható kislány írta volna"
Azután folytatom az olvasást, mert mindegy, hány éves az író, ha érdekes az iromány.

Ez rettenetesen hízelgő! A kép idén januárban készült, a rajta látható "kislány" egy hónap múlva harminckét éves lesz... De azért köszönöm! :)

Tudod, hogyan ebédeltem most? A tányér előttem, a laptop mögötte, és olvastam ezt az írásodat. Aztán, azon kaptam magam, hogy nem is eszem. Elhűlt:-) az étel.

Most mikróztam meg az imént újra.

Nagyon tetszett, és már villannak is be az emlékeim, felszínre törnek rég elfelejtett események.

Láttatsz az írásaiddal. Színesen írod le mindazt amit szeretnél átadni. Köszönöm szépen neked a kellemes perceket, az élményt!

Fűzd a szavaidat, öröm téged olvasni.

Szeretettel, és egy egy szívvel köszönöm meg neked.

Marcsi

Köszönöm, hogy olvastál, Marcsi, és a szívmelengető kedves szavakat is!

Igen, az időkkel sokat küszködtem, de tulajdonképpen kiszúrtam saját magammal, csak annyira jó ötletnek tűnt: úgy akartam megcsinálni, mintha a főhős felnőtt fejjel futná végig az utat újra, de mégis gyerekként. Visszaemlékezik, de mégis több annál: megtörténik megint ugyanúgy (ez így zavarosan hangzik, azt hiszem...). Ahol jelen időt használok, például a gyárlátogatós résznél, ott is azért teszem, hogy még valóságosabb legyen, mintha tényleg ott és akkor peregnének az események, és nem csak álmodná a főhős vagy nosztalgiázna. Az elmeséltem résznél valószínűleg igazad van, át fogom nézni, de a héten valószínűleg már nem lesz rá időm.
Köszönöm, hogy olvastad, és a szívet is!

Érezhető a szándék, szerintem sikerült, csak az a gyárlátogatós rész egy kicsit tényleg megkavar, de szerintem múlt idővel is meglenne a hatás.

Ezer bocsi, elkezdtem, csak nem jutottam a végére :)
Nagyon tetszik az írásod, észrevétlenül zuhantam bele, szinte időutazás :)
Az egésznek a hangulata nagyon megkapó, és ahogy belecsempészed a mindennapi problémákat egy gyerek szemével, aki ráadásul nemcsak hogy jó tanuló, nagyon éretten is gondolkodik a korához képest, bár ez összemosódik azzal, hogy a mesélő visszatekintésén keresztül látjuk a kislányt, aki utólag már biztosan sok mindent másképp lát. Úgy sejtem, hogy tudod, hogy mikor milyen hatást szeretnél elérni (ezt úgy nagy általánosságban értem az alkotásaidra, de itt különösen úgy érzem), és nagyon jó eszközöket használsz ennek érdekében.

,,Tizenkettő lehetek és rendületlenül hiszem, hogy egy nap lehagyom majd a világot."
,,Itt már csak négyemeletes házak vannak. Elit környék."
,,Megannyi kis emlékérembe és kitűzőbe vésett sarló és kalapács építette tovább nálunk a szocializmust a fiók mélyén"
Ezeket azért emeltem ki, mert nagyon tetszenek.

Ezeket meg azért, mert van néhány aprócska hozzáfűznivalóm:
,,Szaladok végig, a folyosón" - itt feleslegesnek érzem a vesszőt.

,,Elmeséltem azt is, amikor Anti annyira el volt keseredve valamiért..." - eddig jelen idő volt. Jelen időben meséled el (a múltban) :), tehát szerintem ,,elmeséltem" helyett ,,elmesélem"-nek kéne lennie.

,,Kimérten köszönt mindenkinek" - itt a ,,mindenkinek" furcsa, mert ,,Már csak én ültem ott, meg a portás. Este hat óra volt. Zoli bácsi jött, hosszú, fekete szövetkabátban." - ezek szerint 3 ember van ott rajta kívül: a főszereplő, a portás és Zoli bácsi. Kicsit túlzásnak érzem a ,,mindenki" szót.

,,Igyunk egy kávét, Főnök úr! – szólal meg hirtelen apám, és csibészes fény csillan a szemében." - ez meg olyan jelen a múltban :) van egy múlt (ami jelen idő), van egy ahhoz képest múlt (ami múlt idő), és ez abban játszódik. Nem értem, miért jelen idő.

De ezek apróságok, ezzel együtt is élmény volt olvasni, nagy-nagy szívet hagyok :)
Most így hirtelen úgy érzem, hogy voltak még gondolataim amik most nem jutottak eszembe, de az anyag nem vész el, csak átalakul :) Lehet, hogy jövök még.

Ja igen, hogy én is adjak a hangulatnak :)
Blabla - Csillagtelep
https://www.youtube.com/watch?v=...

Már mióta készülök ide! Jelentem, olvastam, és fogok írni róla :)

Értettem! Várom! :)

DnB vezérelt ide! Nem bántam meg, hogy hallgattam a sugallatára.
Tudom, azért tette, mert én is csepeli vagyok. Igaz, ezen a környéken akkor jártam, amikor még földszintes családi házak népesítették be. Ha nem az 59-es, vagy az 59A-s ( most 35-ös és 36-os) busszal utaztam, akkor gyalog, a Bánya utcán végig, Csillagtelepről jártam atlétika edzésre a Csepel SC-be. A múlt században az ÁMK-ban én is megfordultam egy-két Fémmű által szervezett focizgatáson, ami után Garyhoz hasonlóan én is oltottam szomjamat a Tereferében! :)
Szívesen olvastam az írásodat! :)

Köszönöm! Örülök, hogy tetszett!

Ha az ÁMK-ba jártál suliba, akkor talán ismerhetted Tóth Tibi bácsit és Papp Margitot!?

Nem az ÁMK-ba jártam, csak a közelében laktam. Moziba és könyvtárba jártam csak oda. Az iskolámat akkor még úgy hívták, hogy II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola.

Az a sétáló utcában van, ugye? Na, hát a Tóth Tibi bácsi pedig ott tanított. :)

A Rákóczi út és a Szent Imre tér sarkán van, a templommal szemben, a HÉV megállónál.

Ah! Én úgy emlékszem, az a Rákóczi I. volt, másik meg a Rákóczi 2. Legalább is a kerületi diák olimpiákon így volt.

Én már nem tudom, ez melyik volt, tényleg két Rákóczi volt, arra én is emlékszem, most, hogy mondod, ment is a rivalizálás rendesen...

Ja, bocs Tóth Tibi a Rákóczi 2-ben tanított.

De Papp Margit stimmel!

Kedves Altertunder!

A múltkor csak elkezdtem olvasni, - most végre be is fejeztem, - de már akkor adtam egy szív/tetsziket.:)
Épkézláb gondolatokkal később jönnék. Most csak annyit, hogy jól írsz. Prózát. (Lehet, hogy mást is.)
Gratulálok.

Üdvözlettel
DnB

Kedves DnB!

Nagyon köszönöm!
(Prózát írok... általában... verset nem, az biztos.)

Kedves!

Hát tudod, nem kedves vagyok, csak őszinte. Szerintem írhatnál több ilyen kísérleti darabot -hogy a te szavaiddal éljek- nekem nagyon tetszene.

Kedves!

Már tegnap olvastam műved, de sajnos csak most jutottam el idáig.
Nagyon tetszett, mert el tudtam képzelni az egészet. És ez nekem fontos, hogy ne csak olvassam az adott művet. Ahogy olvastam úgy jelentek meg a szemem előtt a szereplők.
Ami családunk is lakott azon a részen, így nekem sem ismeretlen a helyszín. Ez még jobban felcsigázott.
Melengető érzés járt át, miközben szemeim soraid falták. Köszönöm szépen, hogy olvashattam.

Üdv.: Bizsu

Köszönöm, Bizsu, nagyon kedves vagy, örülök, hogy tetszett!
Ez egy kísérleti darabom egyébként, teljesen új téma, új hangvétel, nem tudom, mi sül ki belőle végül. Az minden esetre biztató, hogy ennek is sikere van Köztetek.

Ezexerint csajszi vagy. :-) Ráadásul földi, ha még mindíg Csepelen lax. :-) Régebben az ÁMK-ba jártam focizni, a Tereferébe meg sörözni...:-) Megfogott az írásod mert a fiatalkoromra emlékeztetett...Grat. :-)

Köszönöm, Gary!
Már nem ott lakom, de 13 évet azért lehúztam ott. :)
Hogy csajszi vagyok, az nem titok, a jelentkezéskor a teljes nevemen mutatkoztam be. :)
Örülök, hogy tetszett.

Nagyon jó írás lett! Gratulálok kedves Altertunder!

Én is éltem ilyen panel-rengetegben, sok emléket hozott vissza az írásod olvasása.

Barátsággal: Pekk@

Kedves Pekk@!
Nagyon köszönöm! Örülök, hogy tetszett!

Már vártam mit hozol. Visszajáród vagyok. Most csak így, munkában, lopva olvastalak, de majd otthon elolvasom nyugodtan, mondjuk egy jó kávé mellett. :) Nagyon tetszett. Az a finomság, ahogy átadtad ezt az egészet, éreztetted az egész korszakot, nekem megcsavarta szívemet, elszorította a torkomat.

Ennek nagyon-nagyon örülök, köszönöm!

Élevezettel olvastam. Egy kicsit az én gyerekkorom is. :) Összeszorítja a torkom, kicsit olyan sírás előtti érzésem van, nemcsak azért mert ez már történelem, hanem azért, ahogy megírtad. A szívemben van. Nem is tudok mást írni. Ölellek, és köszönöm: Dana

Drága Dana!
Nagyon örülök, hogy tetszett, kicsit félve tettem fel, mert eléggé elüt a tőlem megszokottól, és bizonytalan voltam, mennyire sikerült jól. Még most is az vagyok kicsit, mert egy eddig teljesen érintetlen világba másztam bele, úgy érzem, maradt még téma bőven innen is. Furcsa nagyon, ahogy a témák megtalálnak mostanában...
Én köszönöm!