Dilemma

Altertunder képe

Ülök a buszpályaudvaron, egy koszos padon. Vettem cigit. Rágyújtok, pedig itt tilos, de tegyünk úgy, mintha részemről ez lenne az általad annyira vágyott spontaneitás.
Először hittem, hogy egy az út. Aztán csak reméltem. Már csak abban bízom, hogy legalább a zászló egy. Hehe...
Kínlódom, szívem, ez az igazság, vergődöm itt és otthon és melletted és egyáltalán. Persze nincs azzal semmi baj, ha az ember olykor-olykor pofára esik. A pofára esés kell ahhoz, hogy megrázzam magam, felébredjek és elinduljak a kijelölt út helyett a behajtani tilos tábla irányába.
Egész életemben konzervatív, rendes életre vágytam. Olyanra, amilyen nekem még sosem volt. Férj, gyerekek, háztartás, konyhakert, kreatív lakásdíszek, és szerettem volna megtanulni festeni. De nem megy. Egyik sem megy. Miközben mindezeket görcsösen akartam, nem vettem észre, hogy gúzsba kötöttem saját magam. Csomóba szorult a lelkem, és minden tettemmel, mozdulatommal a négy falat húztam még szűkebbre magam körül. Azt hittem, kompromisszumot kötök. Veled, az élettel, a sorssal, ahogy tetszik. Csakhogy a kompromisszum akkor az, ha mindkét fél ad is, kap is. Szánalmasan önsajnáló lenne azt mondani, hogy áldozatot hoztam. Nem. Felelőtlenül, könnyelműen pazaroltam el mindent. Időt, tehetséget, álmokat, hitet valamiért, ami csak az én fejemben létezett. Nem hibáztathatlak. Az egyetlen dolog, amiben mindig fel tudtam rád nézni, az volt, hogy soha nem vontál körbe rózsaszín felhőkkel, nem játszottál, nem ígértél, nem hazudtad azt, hogy az ég zöld, miközben a vak is láthatja, hogy kék. Voltál, aki voltál, azt hiszem, nem változtál semmit. Behunytam a szemem és elképzeltem valakit a helyedre, és minden nap elvártam, hogy olyan legyél, mint a képzeletbeli lény. Ha rosszul teljesítettél, bosszankodtam, ha a fejemre olvastad a valóságot, boldogtalan voltam. Miközben te élted a magad életét, a magad ritmusában és habitusával, én kergettem egy tévképzetet, a mi áloméletünk ködfoszlányait, számon kértem rajtad mindazt, amit nem is lett volna feladatot nyújtani, hiszen te te vagy, nem pedig az a szellemalak, akivel azt hittem, hogy együtt élek. Ez az én bűnöm, az én hibám, az viszont már a tiéd, hogy elhitetted velem, hogy mindezt te is akarod, hogy ez neked is jó.
Pedig ez a te szárnyadat is éppúgy megszegte, mint az enyémet. Te mit vártál? Miben hittél?
Most itt ülök, ezen a nyomorult padon, nincs nálam semmi holmim, csak az új táskám, amiben szinte semmi sem fér el. Ezt is azért vettem, hogy téged bosszantsalak, hogy húzd a szád, hogy megint vettem egy táskát, pedig semmi szükségem sem volt rá, ezt jól látod. Látni akartam, ahogy elhúzod a szád, de még csak el sem húztad, még csak egy gúnyos megjegyzést sem tettél, sőt, megnézted és megdicsérted. Nem értelek téged. Néha biztos vagyok benne, hogy szeretsz. Azt a csökönyös, aprólékos, tudálékos, mufurc önmagamat, aki már árnyékból is csak halványat vet arra a vicces, habókos, tiszta szemű lányra, akit megismertél. Néha előtör még valahonnan mélyről a régi önmagam, te olyankor szívből mosolyogsz, és játszol velem gyermeteg játékokat, fogócskát, vagy csikizőset. Tudom, hogy akkor vagyunk élők. Nem a karácsonyi rohanáskor, nem hétfő reggel, amikor elköszönsz és nem péntek délután, amikor hazaérsz, nem a fáradt ölelésben és nem a muszáj-köszöntések idején, hanem akkor és ott, amikor végigkergetsz a lakásban nevetve, én sikítok és úgy teszek, mintha nem tetszene, amit csinálsz, pedig olyankor vagyok boldog. Akkor kéne szeretkeznünk, csókolóznunk, akkor kéne azt mondanom, szeretlek. De nem is tudom, mikor mondtam utoljára.
Hagytam, hogy felfaljanak a hétköznapok. A munka, a mosatlan edények, a szennyes, a főzés, mérgelődtem, mert a nők mindig mérgelődnek valamin: szétdobálod a koszos zoknid, telerakod a konyhát a mosogatnivalóval, ahelyett, hogy a mosogatóba tennéd őket, mindig csak rumlit csinálsz, rendet sosem, viszont ha rendet rakok helyetted, mérgelődsz, mert nem találsz semmit, reggelit kérsz, ebédet, vacsorát, kávét, főleg a számítógép mellől vagy a tévé előtt ülve, és ha mindebből elegem van, durva vagyok és közönséges, és fel sem tűnik, ha te főzöd a kávét, pedig jó íze van, nagyon szeretem.
És tudod mit szeretek még? A szemed körüli ráncokat, ha nevetsz. A kézfejedet és a vádlidat, amikor megfeszül, a kínai gyíkos boxeredet, amin olyan trükkös kis zseb van elöl, szeretem az arcodat, amikor olvasol, szeretem, ahogy táncolsz, szeretem, amikor hazaérsz, feltéped az ajtót és köszönsz. Szeretem a humorodat. Szeretem az illatod tusolás után, az orrod ívét, az erős szorításod, szeretem azt a szenvedélyes dühöt, ami néha feltör belőled, ha végképp kihozlak a béketűrésből.
Mégis egyedül ülök itt, várom a forgószelet, ami felkap és elröpít abba az életbe, amit megálmodtam magamnak. Ha itt lennél, nem töprengenék.
De haragszol, és haragodban hátat fordítasz nekem mindig.
Talán elfáradtam. Talán eluntam. Talán felébredtem. Talán tévedtem.
A gyűrűt az asztalodra tettem, hogy biztosan megtaláld.
Itt a busz. Megvárom, amíg a többiek felszállnak, hátha addig ideérsz.

83 egyedi megtekintés
5 tag jelölte kedvencnek

Új hozzászólás

Ilyen az ész és a szív harca, nagyon véres, ami folyamatosan lüktet bennünk. Remekül megírtad.
Üdvözletem!

Köszönöm, hogy olvastad. Igen, rendkívül véres harc.

...hát persze, hogy itt vagyok. :) Egy művedet sem hagynám ki , csak tudod? Ide leülni hozzád, már csak úgy fogok, amikor az írásoddal lehetek, minden zavaró körülmény nélkül.

Tetszik, ahogyan dilemmáztál itt, és semmi hiányérzetem nincsen a befejezéssel kapcsolatban sem. Igazán jó, amikor az olvasóra bízod a folytatást.

A nők, és férfiak két külön világ. Valljuk meg, ez így van rendjén. Racionálisabb gondolkodás, más hozzáállás bizonyos dolgokhoz. ami a tettekben is megmutatkozik. Ez , ha olykor-olykor bosszantó, mégis felemelő, izgalmas. Ott a másik féltéren is biztosan.:) Kell nekünk mindent tudni? Ááá. dehogy! :)

Csak dilemmázni, mint itt, most te!

Most idebökök a szívhez, és elküldöm feléd.

Szeretettel:Marcsi

Köszönöm, hogy újra nálam jártál és örülök, hogy ezzel is "szívet raboltam".

Sok igazság, kis helyen. Hirtelen ez jutott eszembe a kis történetedről. És persze az, hogy folytatod-e vagy az olvasó fantáziájára bízod a történet kimenetelét. Sokszor ruházzuk fel a szeretet lényt olyan tulajdonságokkal, melyek csak ami képzeletünkben vannak.
Nekem tetszett, bár kicsit rövidke volt.

Köszönöm, hogy olvastad. Nem terveztem folytatni. Volt egy pillanat, ez lett belőle, a pillanat pedig elmúlt. Nem szeretem a tálcán kínált megoldásokat és nem szeretem másokra erőltetni sem, hogy szerintem mi lenne a helyes vagy a jó. Ezért általában nyitva maradnak a történeteim, legalábbis félig.
Igen, valóban rövid lett, de közben elfogyott a bor. :)

Nagyon tetszik. Tényleg így van. Magam sem tudom, hogy a szerelem láttatja olyannak a férjemet, nem is tudom milyennek, olyannak amilyen sosem volt. :) A szerelem talán tényleg csak illúzió, a valósággal csak a szeretet tud megbirkózni. Ha van női írás, akkor ez, nagyon az. No, ezt jól megmondtam. :) A lezárás is nagyon tetszett. Az utolsó pillanatig reménykedik a nő, hogy ha elfut, a férfi utána jön és elkapja. :)
Ölellek: Dana

Nagyon köszönöm, Dana!
Én annyira szeretném, ha valaki megírná ugyanennek a témának/problémának a megközelítését férfi szemmel, annyira szeretném érteni őket (mármint a férfiakat, de úgy tűnik, erre semmi esélyem sincs...) Egy időben, amikor Kunderát olvastam naphosszat, talán akkor voltam a legközelebb ahhoz, hogy az érem másik oldalát is megláthassam... azóta sem... pedig az igazságot a kettőből lehetne összegyúrni, azt hiszem...

Igen tetszett és érezhető a Kundera-hatás egy jó adag nőiességgel megspékelve. Néha jobb becsuknunk a kritikusabb szemünk a másikkal pedig elkábulni az illúzióinktól.

Köszönöm, hogy olvastad! Igen, valahogy így.

Lehetne csinálni ebből egy játékot (persze komolyat), vannak itt férfiak :)

El tudnám képzelni ezt a művedet az ,,Igen" folytatásaként, mert bár meglepő fordulat lenne, de jól kiegészítené :)
Mint mindig, tanulságos, átérezhető és átélhető írás tőled :)

(Most látom: közben elfogyott a borod? Az sem rossz, de-nem mintha bárkit is érdekelne-én a sört jobban kedvelem.Egészségedre!

Ez így jó, ahogyan van.Ezt csupán azért mondom,mert volt egy pillanatom, olvasás közben, mikor feltétlenül azt akartam Neked a hsz-ben írni, hogy tovább írhatnád.
Tudom,majd az ÉLET. (Nem szép egyébként, tőle, hogy ő bezzeg mindent tovább tud írni, azt hiszem, irigylem, ezért a tulajdonságáért.
Különben is: remélhetőleg majd írsz, valami mást.:)

Köszönöm, hogy olvastál! :)

Igen, valami ilyesmi!
De nem látom a gyűrűt az asztalon!

Mert még az ujjamon van. :)

Szóval, akkor még időben odaért! :)

Érdekes írás. Tetszik. A címről szól. :-)