A matematikatanár tragédiája

Gary Hun képe

Először a buszmegállóban látta meg Őt,
A derékszögű háromszög hajú nőt,
S olyan nagy hatással volt rá a látványa,
Hogy másnap szexi háromszögeket rajzolt a táblára,
- Tanár úr! – kiáltott fel lelkesedve egy diák,
- Ön forradalmasította a trigonometriát!
S valóban: tangens helyett tanga járt az eszében,
Sőt, cotanga! S érezte, hogy feláll a kréta a kezében!
Mert afelől nem hagy a tematika kétséget,
Hogy még sosem látott ilyen matematikai szépséget!
Oh, a lány szája, mint egy kosárgörbe
Spirális aranylánc fut a nyakán körbe,
Szemüvege egy vízszintes 8-as, s oly éktelen vele,
Akár a matematikában a végtelen jele,
Füle, hasonlít a hetyke 7-es számra,
Tán nem véletlen, hogy a 7-es buszra várt ma,
Elöl az a két kúp, rajta koordinátapontok,
Ha csak megérinthetné..., na de mit nem mondok,
Törékeny alakja deltoid, picinyke köldöke
Kilences, akár a hétszázhuszonkilenc köbgyöke,
S lentebb, az a rejtett rombusz, vajh mekkora!
/ öve alatt megmoccant az irányvektora /
Szinte a rabja lett két combja hengerének
Ah, ellenállnának-e az ő forgástengelyének?
Hátul domborodott két szép gömbszelete
Hosszan elidőzött köztük a képzelete,
Trapéz szárú farmer simult rájuk,
Érezhető volt az aurájuk,
S az lenne szép még e mellé,
Ha mindkettőt négyzetre emelné!
És az a láb, az a gyönyörű X!
/ mondom, szerelmes lett, ez most már fix /
Becézgetné így: Ismeret Lenke, Ipsz Ilonka,
Mert volt már szerelmes X-be, Y-ba,
De ennyire nem ajzotta fel egy nő dekoltázsa,
Legfeljebb egy differenciálegyenlet megoldása,
Papírt vett elő, osztott, szorzott és kivonta a nőket, s semmi kétely,
Maradt az egy, kinek hajában ott táncolt a Pythagorasz-tétel,
Este álmában elrohant a parókiára,
(A papot is ő tanította matematikára)
- Atyám! – kiáltott, - mit eddig tanult, felejtse el mindet!
Csak egyet ne! Hogyan kell összeadni! Minket!
Ám mikor felébredt, s ment az iskolába,
Hirtelen földbegyökerezett a lába,
Ott a túloldalon szerelmének tárgya,
Éppen belekarolt a franciatanárba,
Rögtön féltékeny lett, hogy minden hiába,
A lányt előbb tanítják meg a franciára!
Pedig ő akarta beíratni levelezőre,
Hogy végre együtt jussanak közös nevezőre!
Hirtelen meglódult az agya, s a képzete,
A harmadfokú egyenlet megoldó képlete
Semmi ahhoz képest, ahogy a helyzetet analizálta,
Ám e plátói szerelmet túldramatizálta.
Többé már nem látták az iskolába menni,
Pénteken délután vitték eltemetni,
Halálának oka: / Te ne tedd helyébe! /
Szerelmi háromszöget ütött a fejébe!
Jó ember volt ő, kit egy iskola sirat
Vigasztalja őket eme sírfelirat:
„Egy matektanár nyugszik itt, nem angol, nem orosz,
S hogy mi végből? Ez itt már nem oszt, nem szoroz!”

A fríz ló

Galikata képe

Sziasztok!

Végre vége van a maradék két érettségim írásbeli részének és végre volt időm magamra szánni 6,5-7 órát, hogy ezt a képet megalkothassam. :) Régen rajzoltam már lovat (mihez képest ugyebár :D), ezért döntöttem az egyik általam legkedveltebb lófajta, a fríz mellett. :)

Remélem tetszik majd nektek, boldogan várom észrevételeiteket.
Mindenkinek kellemes napot kívánok!

Kata :)

2012. május 18.

Vízparti fák

Del1 képe

Olajfestmény, vászonra, 30 x 40 cm.
Egy csoportban ,,házifeladat" volt. Én ma lettem kész vele.

Egyedül

Monocikli képe

Halkan neszezve zörgeti
az éji szél az ablakom.
Kicsiny szoba, üres magány
ez a hely. Én itt lakom.

Időnként ám meglibbenve
függönyöm a szélnek bókol.
Hideg csókját rám lehelve
arcom éri olykor-olykor.

Az éjt vörös hajnal űzi.
Lassan kattog a nagy óra.
Fáradt szívvel és egyedül
Térek ma is nyugovóra.

Égszakadás

Altertunder képe

A nevetését hallotta meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.
A lány két asztallal arrébb ült tőle, telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra. Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.
– Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül odalépett hozzá.
– Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos udvariassággal.
A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül, vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait, elhallgatásait.
A pincér udvariasan a tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.
Amíg kifizette a számlát, figyelte a lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám a lány váratlanul megelőzte.
– Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele megmagyarázhatatlan bizalommal.
Az acélszürke pillantás keresztüldöfte, elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.
A villamoson ülve arra gondolt, tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta a lány illatát.
A konyhában kibontottak egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka, acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak, mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz, hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.
– Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes, hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.
– Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.
– Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.
– Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.
Újra magával ragadta a pillanat, szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.
– Hátha ez segít – suttogta.
A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt, elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva mindketten aludtak.
A szokatlanul hűvös szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára, még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját. Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem akarta felébreszteni a lányt.
Visszament a szobába, hogy még egyszer ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát a párnába temette.
– Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában, mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be maga mögött, alig kattant a zár.
A fülkében, kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre, kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!
A vonat zakatolása lassan elcsitította kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.
– Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.