Egy hangya

Artur képe

Egy hangya voltam
aki fűszálra mászott
és egy vízcseppben
meglátta a világot
rémült izgalmában
felkiáltott.

Már ember vagyok
és nem is gyerek,
tudom a világ
bizony nem kerek
de gömbökkel van tele
az egyiknek labda
a másiknak akna
a neve.

Közben sokat és
messze jártam ,
már nem a tavaszban
nem is a nyárban
de az őszben ,
loncsos hajammal
őszen .

Mindig csak
előre bőszen
csak úgy bele
a világba
az utat törtem
mind hiába.

A világ nem lett jobb
se tőled se tőlem ,
talán már elege is
van belőlem ,
csak forog magába,
fordul magába
minden hiába.

Szeretnék újra
hangya lenni,
izgatottan egy
fűszálon menni
remélve hátha
újra megtalálom ,
ragyogó gömbölyű
világom.

Éjbe fordult a borús este

Pekk@ képe

Egy borús júliusi estén, 22:37 -kor kibújt a lemenő Nap a felhők alól és néhány percre átfestette az addig szürke égboltot.

Kisfiamnak

tobzoska képe

Szeretem piciny kis kezed mely símogat
mosolygó szép szád, mikor engem hívogat
huncut kék szemed kell majd a csajoknak
pisze orrod, mivel játszunk nagyokat.

Izmaidat minden nap újra mutatod
éjszaka erősödtél-e, ezt kutatod.
Szőke fürtjeid fésűt még sosem láttak
játék közben táncolnak. Imádlak!

Morgok, mert a harmadikon gördeszkázol
rollereddel is száguldozva cikázol
frászt hozod rám állandóan úgy féltelek
tudod: csak a cicának van kilenc élete!

Kicsiny kis szíveddel leveszel lábamról.
Anyai szigor? Hiányzik a szótáramból.
Mit csinálsz most drága kicsi galambom?
Mami szíve érted dobog, szeretlek Angyalom!!

Nem boldog mese Lufiról, a kis léggömbről

Sangre képe

Volt egyszer egy kis léggömb. Lufi volt a neve, és szomorú léggömb volt, mert sokáig hevert felfújatlanul, használatlanul fiókok mélyén. Első gazdája csak a színe miatt vette meg, mire hazaért, már el is feledkezett róla. Mikor újra előkerült, gazdája csak mormogott valamit, és elajándékozta másnak. Ott sem volt jobb sora. És ez így ment sok-sok éven keresztül.
Egyszer aztán, egész véletlenül, mikor már épp lemondott arról a kis Lufi, hogy őt bárki szeresse, felfújja, és tiszteletre méltó, igazi, lebegő léggömb legyen belőle, jött egy fiú.
Szegény kis Lufinak megdobbant a szíve. Most, vagy soha! Ő biztosan segít rajtam!
És valóban így lett. A fiú felfújta, és - lássatok csodát -, nagyobb lett, mint valaha is el tudta képzelni magáról! Szép sárga színe ugyan elkopott már, de elmondhatatlanul boldog volt, mikor a fiú madzagot kötött rá, és lebegni engedte, de mindig vigyázott, hogy ne tűnhessen el, szállhasson el a pajkos szelekkel.
Telt-múlt az idő, és Lufi egyre inkább megszerette gazdáját, a madzag, ami összefűzte őket, szívtől szívig ért. Ha Lufi szomorúnak látta a fiút, minden ízében reszketett ő is, ha pedig mosolygott, nála boldogabb léggömb nem volt a világon.
Azonban jött egy nap, mikor a fiú nem figyelt eléggé, a gondolatai máshol jártak, és Lufit majdnem elsodorta a tavaszi szél. Akkor nagyon megijedt. Megijedt, hogy soha többé nem látja a fiút, és megijed a messzeség ismeretlenségétől. Bár köszönő viszonyban volt a szelekkel, nem bízott bennük, és tudta, mennyire szeszélyesek, csak kihasználnák tehetetlenségét, és meggondolatlanságból még olyan helyre találnák fújni, ahol kidurran. Arról nem is beszélve, hogy Lufi soha nem ismert más szeretetet a fiúén kívül.
Aggódva látta hát, hogy kedves gazdája napról napra lazábban tartja a madzagot, már nem kap ijedten utána, mikor egy kósza szélroham erősebben rántja meg, és a fiú nem volt vidám sem, és Lufi nagyon szomorú volt.
Aztán jött egy déli szélfiú, és incselkedni kezdett Lufival, csábította, ígérte neki az ismeretlen csodáit, de Lufi csak a fejét rázta, és amennyire lehetséges volt, lejjebb próbált süllyedni, közelebb a fiú dobogó szívéhez, a melegséghez, ami mindig megnyugtatta, megvigasztalta.
De a melegség mintha napról napra egyre hűvösebb lett volna, és Lufi fázott, de nem szólt egy szót sem, nem panaszkodott, csak nézte gazdáját, és szíve aggodalommal telt meg.
Egy keserves nap aztán a fiú keze elengedte Lufi madzagját, és ő rémülten vette észre, mint halad egyre magasabbra, magasabbra, olyan észveszejtő magasságba, hogy gazdája már csak apró pontnak tűnt a földön.
A szelek felkapták, ide-oda cibálták, és mikor a legerősebb - az északi - győzött, elsodorta messzire, míg fel nem akadt madzagjával egy vénséges vén cseresznyefán.
Egész éjjel sírt félelmében és fájdalmában. Három csillag megsajnálta, és leereszkedett hozzá, és vigasztalták, csitítgatták minden éjszakán. A cseresznyefa is megígérte neki, ha kedvező szelet kap, elereszti a madzagját, és visszajuthat kis gazdájához.
Hosszú napokig nem történt semmi, míg nem jött egy déli széllány. Lufi illedelmesen megkérte, vigye haza. A széllánynak megesett rajta a szíve, és hazaröpítette.
Lufi megtépázva ért haza, leeresztett, még inkább kifakult. Sikerült megtalálnia a fiút, de az mintha nem örült volna neki. Elmagyarázta, hogy szándékosan engedte el a madzagot, és mikor Lufi elszörnyedve tudakolta, miért tett ilyet, a fiú ezt mondta neki: Mert ez szolgálja leginkább az érdekeidet. Nem akartam, hogy nagyon lekösd magad mellettem, nem akartam, hogy lemaradj bármiről, hogy ne élhess.
Pont ezekben a hetekben éltem alig, Te ostoba! - gondolta Lufi szomorúan.
A fiú megígérte, hogy megtalálják a módját, hogy ismét olyan kapcsolatuk legyen, mint volt, anélkül, hogy úgy érezné, Lufi nem elég szabad.
De Lufi úgy gondolta, azért történt mindez, mert ő csak egy csúnyácska, fakó színű léggömb, aki igazából nem érdemli, hogy szeressék. Elfogadta a fiú ajánlatát, de szomorúan és kétségekkel tekintett a jövőbe, melyre árnyékot saját hasznavehetetlenségének és értéktelenségének tudata, és bár várta, hogy a dolgok valóban rendbe jönnek, ahogy a fiú ígérte, nem mert hinni a boldogságban.

Skorpió

Rathos képe

Skorpió vagyok, sárból, vérből születtem
A fájdalom az, mi életben tart szüntelen
Egy síron nyíló virág, a szenvedés rózsája
Ki akkor is él, ha a világnak ütött az órája

Skorpió vagyok, testemben végzetes a méreg
S, láthatod a csodát, hogy én mégis élek
Mert nekem nem árthat, mi másnak halálos
Így lesz a skorpió gyűlölt és magányos

Skorpió vagyok, a kínok bíbor angyala
Ki védtelen testét fekete páncéllal takarja
Pedig ott ver benne is gyengéd, érző szíve
Csak eltakarja azt a páncél sötét színe

Skorpió vagyok, a néma halál maga
Kinek végtelen sivatag, pusztulás otthona
S szép szobor benne a gyötrelem sziklája
Szürke, vérző, vad tövis a szeretet virága

Skorpió vagyok, másoknak végzete
Eme állatra pillantva mondd vajon érzed-e
Hogy szeretni tudnád? Őszintén szeretni!
Hogy képes lenne érted páncélját levetni?

Skorpió vagyok, csak szív, páncél, méreg
Nekem ezt adta a sors, ezt szánta az élet
Szeretni vágyok, s mindent elfeledni
De egy skorpiót sajnos nem lehet szeretni

Skorpió vagyok, az Ég rémesnek teremtett
Hogy ne érjen el, csak a színtiszta szeretet
Ez az egy, mit megőrzök magamban
Ártó szándék, hazugság a páncélról lepattan

Skorpió vagyok, elpusztíthatatlan
Ha tehetném halálra sebezném magam
De megvéd a páncél, nem fog a méreg
Így marad a legnagyobb büntetés az Élet!

2011. 03. 01