Publikáld alkotásaid! A Görbe körön egyaránt megoszthatod írásos és vizuális alkotásaid. A regisztráció csak néhány percet vesz igénybe. Tedd meg az első lépést ahhoz, hogy a Görbe kör alkotócsapatának tagjává válhass!

Ébredések

Altertunder - 2015. 09. 11. - 21:22

Aznap reggel Gabó mellett ébredtem, mint minden kedden, az unalomig rutinszerű hétfő esti szex után. Egy darabig néztem őt, ahogy kisimulva szuszog a párnán. Minden hétfő este nyer egy évet az élettől, mondogatja folyton, és én mosolygok, miközben magamban magamon röhögök, fennhangon, gúnyosan, a fejemet hátravetve. Ahogy kelletlenül bámultam a redőket a nyakán, egyszer csak megéreztem: ez az ember büdös. Nem a szája, nem a teste, valahogy az egész lénye, a körülötte keringő levegő szaga elviselhetetlen. Émelyegni kezdtem, kibotorkáltam a konyhába egy kávéért. Már dél volt, mikor rájöttem, hogy a reggelről az orromban maradt förtelmes bűz, az a kegyetlen, nehéz dögszag végig belőlem áradt.
Sosem vágytam drámai halálra. Egészen finoman és halkan estem össze, inkább csak hirtelen elhervadtam, azt hiszem. Félelemre számítottam, görcsös élni akarásra, kapaszkodásra mindenbe, amit csak érek. Ehelyett csupán hagytam megtörténni. A rám törő álmosság tudtam, hogy valahová messzire visz, talán a kíváncsiság, talán az örökös békétlenségem volt az oka, hogy nem küzdöttem maradásért. Elengedtem a testem, zuhanás közben a hajam az arcomra omlott. Kókusz illatú szemfedél.

Itt ébredtem, ezen az öreg gesztenyefán. Ijedtemben lelöktem egy madárfészket, a három apró tojás félúton zuhant ki belőle, harsány sárga foltot hagytak a kopott járdakövön, ahogy szilánkjaikra hullottak.
Körülnéztem, de semmi sem volt ismerős. Százéves bérházakat láttam magam körül, csonka sörényű kőoroszlánokkal, meg repedt szirmú kővirágokkal a homlokzatukon. A törött padlásablakokon galambok röpködtek ki-be, a cserepeken furcsa dallamot játszott a szél.
Először csalódott voltam. Semmi jelét nem láttam annak, hogy az általam ismert hitvilágok bármelyik idevonatkozó tétele beigazolódna. Minden ugyanolyan volt. Miután rájöttem, hogy hiába várok tétlenül, nem jön eligazítani sem Vergilius, sem senki más, megpróbáltam kideríteni, vajon mit keresek pont itt, pont ezen a gesztenyefán.
Figyeltem a fa alatt elhaladó embereket, benéztem a környező utcákba, belestem a kirakatokon, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Hamar megtetszett ez a környék. Olyan, mint amilyenről gyerekkoromban álmodtam, mint amilyenről veled ábrándoztam, amikor még az életünk a szüntelen és vakmerő kérdésfeltevésből állt, nem pedig a válaszok elhallgatásából. Késő este lett már, mikor kimerülten újra az ágamra kuporodtam. A házak ablakain át fényeket láttam, a fényben árnyékok táncoltak, esti keringőt jártak az edények, a vacsora maradéka, ágytakarók emelkedtek a magasba, habfürdő buborékja szabadult ki a nyitott fürdőszoba ablakokon.
A zöld színű ház harmadik emeletén, az egyik ablakból csak halvány fény szűrődött ki, apró fénypontokat láttam, amik ide-oda lebbentek a nyáresti szélben. Gyertyák. Közelebb mentem. Leültem az ablakpárkányra, hátamat a szálirányban ezerfelé repedezett keretnek támasztottam és vártam. Hallottam valami neszt, talán a konyha irányából. A zaj abbamaradt, majd egyszer csak te léptél be a szobába, egy tálcán poharakat és egy borosüveget egyensúlyozva. Döbbenten figyeltelek. Nem értettem, mit keresek én itt. Tovább készülődtél. Egy csinos üvegtálat megtöltöttél rágcsálnivalóval, a dohányzóasztalra tetted a többi mellé, egy váza és egy roskadozó gyümölcskosár közé. Körbenéztél, mindent ellenőrizve, zene – kiáltottad –, és már el is indítottál valami langyos, romantikus számot. Felnevettem, annyira idegen volt tőled az egész. Azt hittem, meg akarsz tréfálni valakit. Már éppen eléd akartam állni, megpördülni előtted, hogy megérezd az illatom, amikor kopogtak. Izgatottan az ajtóhoz léptél, szinte feltépted, és a vállad fölött átnézve, a küszöbön megpillantottam egy angyalarcú, bájos lányt, aki kicsit félszegen, szégyellősen mosolygott rád. Te magadhoz húztad, megcsókoltad. Az angyalarcú végtagjai elernyedtek, a csatát küzdelem nélkül megnyerted. Neked való lány. Ölelve húztad beljebb és a fotelbe ültetted. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy légörvényt kavarok a szobád közepén, addig forgatom magam körül a levegőt, amíg a gyertyalángok bele nem kapaszkodnak a függönyökbe, a bútorhuzatokba, amíg a mécseseket le nem sodrom a polcról, hogy a szőnyeg rojtjaiból és a parkettarostokból táplálkozhassanak tovább a lángnyelveik. De végül csak ültem tovább a párkányon, néztem, ahogy minden szavaddal és pillantásoddal egyre mélyebbre ásod magad az angyalarcú szívében, végül, mikor az utolsó csepp bort is megittátok, visszatértem a gesztenyefára, arcomat a sárga színű ház felé fordítottam és megfogadtam, hogy többé nem látogatlak meg.

Másnap elhagytam az ágat, az ablakod felé sem pillantva útra keltem, hogy ha már így alakult, legalább ezen a létezési síkon megvalósítsam a régi álmot, hogy bejárom a világot. Mire elhagytam a várost, már kész is volt az útiterv: az Egyenlítő vonalán haladok majd, és ha körbeértem, akkor megnézem a két sarkot is, előbb az Északit, aztán a Délit, vagy fordítva, ahogy éppen kedvem tartja. Ha mindent megnéztem, kiválasztom majd azt a helyet, amelyik a legjobban tetszett és végleg letelepszem. A kalandvágytól izgatottan próbáltam felfogni, milyen lehetőségeket ad az a tény, hogy már nem vagyok élő: megnézhetem a vulkánokat belülről is. Egy bálnát is megnézhetek belülről, vagy egy napkitörést testközelből, kergethetem a villámokat, hagyhatom, hogy magával sodorjon a szökőár. Viszonylag gyorsan haladtam, már az országhatárnál jártam, amikor úgy döntöttem, pihenek egy kicsit. Egy csendes kis fenyőerdőben álltam meg, leheveredtem a tűlevélszőnyegre és pillanatokon belül elaludtam. Amikor felébredtem, már forrón sütött a nap, álmosan néztem szét, hogy vajon a fenyvesek miért nem adnak árnyékot és miért nincs hűvös, mint más, normális erdőben. Mikor már élesen láttam, rájöttem, hogy azért, mert újra a gesztenyefán ülök, ugyanazon az ágon, mint ahonnan tegnap elindultam. Bosszankodtam egy darabig, aztán újra nekivágtam. Aztán újra, és újra. Az utolsó őszi napok egyikén végül feladtam: akármit teszek, akárhogyan sietek, akármerre indulok, végül minden reggel itt ébredek, arccal az ablakod felé. Tartottam magam a fogadalmamhoz: nem néztem be hozzád. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy végtelenül unalmasnak kezdjem találni a létformámat.
Aztán egy reggel, amikor már harmadik napja szakadt a hó, és én, miután unalmamban szokás szerint szétdúltam az éjjel gondosan összekotort hókupacokat az utcasarkon, és éppen az ágamra pofátlankodott varjak tollait tépdestem, az ablakod hirtelen kivágódott, angyalarcú hajolt ki rajta és kipirosodva, görcsös mozdulatokkal tépkedni kezdett valamit, a papír fecniket pedig diadalittas képpel kiszórta az ablakon. Te több lépéssel mögötte álltál, szótlanul nézted őt és az arcodon egyszerre tükröződött szeretet és szánalom. Amikor angyalarcú végzett, kabátot vett és elviharzott, a bejárati ajtó csapódását még innen is meg lehetett hallani. Feldúltan lépett ki a kapun, megállt az ablakod alatt és hisztérikusan toporzékolva beletaposta a földre hullott foszlányokat a hóba. Kinéztél az ablakon, követted a tekinteteddel, aztán, mikor már olyan messze volt, hogy én sem láttam őt a fáról, becsuktad. Hamarosan megjelentél a kapuban, és előbb a lábaddal, aztán a kezeddel is elkezdted kotorni a havat. A megmaradt cetliket kerested, remegő kézzel gyűjtögettél, mint egy koldus, csak egy pulóver volt rajtad és papucs, meg ne fázz – gondoltam –, és langyos szellőt kavartam köréd, a porhó készségesen engedelmeskedett nekem, és a papírdarabok rendre előbukkantak a fehér paplan alól. Összeszedted mindet és felsiettél. A párkányodra kuporodtam. Láttam, ahogy újra az ablakhoz lépsz, és a fecniket a konvektor tetejére rakod szépen sorban. Gondosan megforgatod őket időről időre, hogy egyenletesen és gyorsan száradjanak. Kézzel írt lapok voltak. Enyhén elmosódtak ugyan, de még olvashatók voltak a lágyan dőlő, kacskaringós betűk. Az én betűim. Meg kellett volna mondanod az angyalarcúnak, hogy már rég halott vagyok, akkor talán maradt volna. Vagy te nem akartad, hogy maradjon?

Még alig kezdődött el a tavasz, amikor először hoztad fel a hosszúlábút, aki mellett szinte szaladnod kellett: te kettőt léptél, amíg ő egyet. Jókat derültem rajtatok, miközben a gesztenye leveleit tépkedtem. Szeretett téged, olyannyira, hogy március végén bejelentette, hozzád akar költözni. Mérsékelt örömmel üdvözölted az ötletet, de belementél. A hosszúlábú határozott és erős akaratú nő volt, te pedig jámboran, olykor bárgyún követted őt. Az örökös engedelmesség, a tőled olyan távoli behódolás végül időzített bombaként robbant, mégpedig április huszonkettedikén, azon a napon, amin évekkel ezelőtt kitépték a testemből az egyetlent, ami a szerelmünk valódi bizonyítéka lehetett volna. Ez volt az utolsó dolog, amit együtt csináltunk. Gyilkoltunk búcsúzóul. A hosszúlábú, bár nem tudta, mit tesz, megzavart az emlékezésben, ha csak egy napot vár azzal, hogy előálljon a nyári terveivel, amik tulajdonképpen már kész tények voltak, akkor ellenkezés nélkül meghajoltál volna az akarata előtt, mint máskor. De aznap tombolni kezdtél. Rázúdítottál mindent, ami csak eszedbe jutott, ő zokogott, és most nem játszotta meg a könnyeit, mint olyankor, ha valamit nagyon el akar érni. Szerettem volna becsukni az ablakod, hogy legalább az utcán sétálók ne hallják, milyen goromba vagy. A hátad mögé léptem, egészen közel, aztán még egyet előre. Behunytam a szemem. A tenyerembe vettem a szíved, hogy ne reszkessen. Hosszan, mélyeket sóhajtottam, beszippantottam a dühödet, hogy ne téged feszítsen tovább. Lassan megnyugodtál. Lerogytál egy székre, némán meredtél a falon húzódó repedésekre. Aztán rágyújtottál. A hosszúlábú megrökönyödve állt mögötted, motyogott valamit arról, hogy vele így nem lehet bánni, aztán a válladat fogva a nyakadba fúrta az arcát, szédítően erős parfümöt használt, és te csak annyit mondtál, felé sem fordulva: tűnj el. Másnap gondosan összepakoltad a holmiját és praktikus, könnyen vihető csomagokban kikészítetted az ajtó elé. Negyven percen át dörömbölt és könyörgött az ajtód előtt, de te nem engedted be. Vérfagyasztó nyugalommal szürcsölted a kávéd és füstkarikával eregetted tele a lakásodat. Annyira felbosszantottál, akkora lendülettel hagytam el a párkányt, hogy a huzat bevágta az ablakod és üvegszilánkok szóródtak a csészédbe.

A következő hónapokban nők egész sora adogatta egymásnak a kilincset szépen sorban. Esténként fáradt voltál és üres, olyan közönnyel használtad mindegyiket, mint ahogy más a tévé távirányítóját nyomkodja valami értelmesnek tűnő műsor után kutatva. Egyik sem kellett igazán és te sem kellettél egyiknek sem. A legtöbbet még éjjel hazaküldted, percekkel a távozásuk után már aludtál is. Felkavaró álmaid lehettek akkoriban, mert dobáltad magad, érthetetlenül motyogtál, és reggelente úgy ébredtél, hogy mindened úszott a verítékben. Nem bírtam nézni, így egy éjjel, amikor éppen a rémálmod közepén tarthattál, melléd bújtam, minden energiámat arra fordítottam, hogy feloldjam a benned örvénylő feszültséget. Nagyon nehezen nyugodtál meg, de a rémálom aznap este már nem tért vissza. Másnap és harmadnap ugyanúgy kivezettelek a démonaid közül, egészen addig, amíg újra békésen nem tudtál aludni. A következő este fent maradtam az ágon, onnan figyeltem az esti készülődésedet. Megfürödtél, átöltöztél, odatettél magad mellé egy könyvet arra az esetre, ha nem sikerülne elaludnod és befeküdtél az ágyba. Akkor először, anélkül, hogy ez tudatosult volna benned, az ágy jobb oldalára feküdtél, a balt szabadon hagyva. Kihúzódtál egészen a szélére, hogy biztosan elférjen majd melletted az a másik. Nem mertem közelebb menni, amíg el nem aludtál, de azóta is, amikor már elég mélyen alszol, bevackolom magam melléd, egy ritmusra lélegezve veled alszom én is. Néha megigazítom rajtad a takarót. Már nem vagyok veled, mikor ébredsz, a reggeleidet mindig a gesztenyefáról követem.
Azon az őszön kitaláltam egy játékot. Tudom, mennyire imádod az avar illatát, és azt is, hogy az ablakot mindig a reggeli kávé és cigaretta után nyitod ki először. Így hát, minden nap, miután elnyomtad a cigarettád és kibotorkáltál, hogy elöblítsd a kávéscsészédet, egy takaros kis kupac falevelet hagytam a párkányodon. Egyenként válogattam őket mindig, hogy az ősz legszebb arcát mutassam neked. Ha a leveleket eső áztatta, a gyűjtést már este megkezdtem és éjjel egyesével szárítgattam őket. Az első kupacot közönyösen lesöpörted, a másodikat is, de már igyekezted megkeresni azt a fát, ami ezt a bosszúságot okozza, a harmadiknál pedig elgondolkodtál. A levelek többfélék voltak, nem potyoghattak a párkányra egyetlen fáról. Mindegyik mindig hibátlan és ragyogó színű volt. Alaposan körülnéztél, de nem találtál magyarázatot. Negyedik nap nem vitted ki a csészéd. Nézted az ablakot és vártál. Egyre izgatottabb lettem, hinni akartam abban, hogy talán sejtesz valamit. Te türelmetlenül doboltál az asztalon és rágyújtottál még egy cigarettára. Az első slukknál mindig becsukod a szemed, ezt a pillanatot választottam, hogy a leveleket elhelyezzem a szokott helyükre. Amikor kifújtad a füstöt és újra kinyitottad a szemed, egészen megdöbbentél. Akkor már tudtad, hogy ez nem véletlen. Kitártad az ablakot, az egész kupacot behúztad a szobába és alaposan áttanulmányoztad mindegyik falevelet. Nem jutottál semmire. Végül fogtál egy hatalmas lexikont és szépen elhelyezted benne valamennyit, ahogyan az általánosban a levélgyűjteményünket lapítottuk és szárítottuk egykor. Minden reggel ugyanaz történt, de így már semmi érdekes nem volt a játékban. Láttam, hogy minden alkalommal megszámolod, hány levelet küldtem neked, megvan-e mind a húsz, így hát egy reggel csak tizenkilencet kaptál, majd csak tizennyolcat, jelezve, hogy részemről a játék hamarosan véget ér. Egyre szomorúbban nyitottad ki az ablakot. Utolsó nap, az utolsó levelet a gesztenyefáról szakítottam. Elgondolkodva forgattad az ujjaid között, majd hirtelen eltűntél a szoba mélyén, aztán kivágtad a kaput és ideszaladtál, a fához. Felnéztél, körbejártad, görcsösen kapaszkodtam az ágamba, pedig tudtam, hogy úgysem vehetsz észre. Hanyatt dőltél a fa tövében álló padon és hosszan fürkészted a majdnem kopasz ágakat. A szemedbe néztem és az arcod hirtelen megváltozott. Már nem kérdeztél a tekinteteddel. Rájöttél. Hogy ne hidd bolondnak magad, egy újabb levelet téptem és a mellkasodra ejtettem. Mosolyogtál. Soha többé nem jöttél a gesztenyefához.
Aznap este az angyalarcútól megmentett papír fecniket elégetted a hamutartóban. Vele hamvadt egy ősrégi képem is, ki tudja már, mikor készült. Aztán órákra elmentél, késő éjjel egy új lánnyal tértél haza. Hajnalban nem küldted el. Reggel együtt kávéztatok, az inged a térdéig ért. Aztán felöltözött és elköszönt. Akkor először nem éreztem haragot. Veled mosolyogtam a lányra én is, ahogy azóta is, mindegyikre.
Tudtam, hogy ha akarnám, most már bejárhatnám a világot, ahogy gyerekkoromban megálmodtam. Ha akarnám, kergethetném a villámokat, hagyhatnám, hogy elsodorjon a szökőár vagy megnézhetnék egy bálnát belülről. De már egyikre sem vágytam.

Szüntelenül fölötted körözök. Tovább bűvöllek, csak még egyszer pillants magad mögé és egy kicsit fölfelé. Itt vagyok mindig veled, hiszen tudod. Figyellek. Őrződ és tolvajod lettem, de mégsem lett könnyebb attól, hogy már értelek.

kassák

danaiz - 2015. 01. 31. - 20:44

néha eső ver, néha verőfény,
sokszínű szavam, mint a vér folyt,
most alvadt falevél,
és hiába minden átértelmezés
- mert újra cseppfolyós, ha akarom! -
a szavak, csak szavak, súlytalanok,
fölszállnak, kipukkadnak,
mint az eszmék, ma különben is,
fontosabbak a számok,
meghatároznak engem is bárhol,
így vagyok egytől tízig számsor,
engem mindenki láthat,
én nem látok senkit,
végeredményben nem ismerjük egymást,
csak néha elképzeljük,
és ehhez ragaszkodunk éveken át. talán
ez az élet, ó, áldott illúzió.
pontokból pontosan kirajzolható
az érzés: ez a szeretet,
ez a féltés, ilyen az orrod
ha sírsz, szemedből csinos kis
csöppek peregnek, ezek is pontok,
újrafelhasználhatók -
néha csak hallgatok, mint a fák,
körbeállom magam,
erdő vagyok. ősz. kitakaródzom,
látszódnom kell, megtörténni,
pedig itt hinni is nehéz, körülöttem
húsz deka parizer a párizsi,
káromkodásokban él az isten,
és 2x2=4 a bizonyosság.
de mindez érdektelen,
út kanyarog valahol a mélyben,
két sebszél közötti
labirintus, és nincs aranyfonál.
ettől-eddig. önmagamtól - önmagamig.
tőlem sajognak a fák,
betűkből formázok vállamra
szárnyat, a szajna egy kattintásra van,
a szinva nyolcszáz méterre srégen,
és lehet az egész virtuális,
vagy
egy meg egy az egy,
egyben milliárdnyi,
a bizonytalan csodája,
az Én tükröződése,
és
a valóság mégiscsak szavakkal jelzett.
hang. és nincs másom. csak az
illanó anyagból kifaragott,
mondhatatlanból kimondott.

Pest, Párizs, meg én

Főnys - 2016. 03. 06. - 06:43

végigmentem a Szent Mihály útján,
épp' keresztül osont rajta az Ősz,
még nem volt est, csak késő délután,
mely köddé kente a kanálisgőzt.

tudom, Pesten minden más ilyenkor,
penészes csend a kapualjakban,
toporog a körúti platánsor,
zöld-sárga falevél bakancsokban.

de hiába az Ősz tivornyája,
ha a szívemnek Pest a buja Nyár,
az égre szűk még az éj kabátja,
reccsen, s szétrebben ezer gombmadár

majd lehullnak, rá a víztükörre,
apró fények szeplőzik a Dunát.
amott, egy párizsi szajha körme,
véresre tépte az alkony homlokát.

ötvenkettő

danaiz - 2016. 09. 01. - 05:56

először öreg, azután felnőtt,
gyermekké lett, és elszaladt,
kékrezdülései árnyak,
nyárból átsuhanók, szárnyas kis
semmiségek - néha barackízesen
hamvasak, máskor dörömbölők,
egy szívben alig férnek,
pici villámlások a bordák alatt.
villanydrótokon fénypihék
ringatóznak, röpülni tanul
az ötvenkettedik. nyárfalevél
hull, amikor elszáll,
hűlt helyét a beérő almák
összevérezik.

Vágyni

messina - 2015. 08. 17. - 18:41

Téged vágyni volna jó
kifeszíteni, semmivé tenni
nem is beszelni rólad
írni is csak némának volna jó
téged vinni a jövőbe, átkarolni a múltban
elpusztítani volna jó
kifent éjszakába temetni, simogatni
nem, nem lenni volna jó.
illegális azt gondolni, hogy lehetsz
enyém kizárólag nekem pecsételve
lásd most kisétálsz az ajtón
nem tartalak fel. minek is?
fut a szívemben a kés nem vigyázod
minek is?
nem vagy itt már rég illúzió egy
legális börtön lángoló
voltunk ott szeretők halálos ágyig
nincsenek jelek ez nem az a világ
légy szabad bár ez nem az a világ
nemtelen vagyok egy vigyor
most ne tovább!
a padlón párologtam el a vágytól
nem ismerlek kulcsom sem lesz, hozzád.
Bájos, hogy fogadkoztunk emlékeim tört cserepein
fetrengek, úgy fáj
Hogyan jött ez a csúf unalom abban az idétlen báli ruhában?
ott poroszkálok az indulásnál miközben te már a kalapod veszed,
bőröndöd húzod megannyi szerető, döglődő halál után.
hol a középidő a mi pí-nk én nem vettem észre
már a végjátékban eszméltem
mindent oda adtál a halódásnak nem vagy enyém.
a végre és a mi végre ott a szép szemű mosolyában.
nem szeretlek, nem szeretlek!
vedd le a kalapot főzök levest.
légy bátor paskoltad kezem pedig jéghideg volt reszkettem
nem volt semmi csak néhány lírai sanzon naiv vágya
tudod ugye?itt ülök, lekapcsolt villanynál majd reggel majd felkel majd egy másik időben
majd egy másik térben. Ez most rossz hely! majd…
Olyan boldogtalan szombat van hajnal óta várlak szerelmesen évek óta
láttam szertefoszlott fiatalokat a pincében
hajnalban is búsan virrasztott velem a hold
de feladtam, feladta csendesen állt tovább.

A Blahán

Főnys - 2016. 03. 03. - 09:18

hiányzol kedves, hiányzol nagyon,
ülök a Blahán egy padon,
hallgatva, hogy a hatos villamos csilingel
mint valami vén kocsmai kassza,
mikor blokkra köpi a mámor árát.

hátrébb, kígyózik az éhség,
pár napig degeszre tömheti gyomrát,
olcsó kölnit, s alig borostát
hord magán a magány, itt a Blahán
hol lassan sátrat bont az áhítat.

ma még etet, itat, hideg szíveknek
gőzölgő teát, fogatlan szájnak levest,
és ahogy fényektől hígul az est,
tranzit boldogság zötyög
apró szikrákat csiholva a fenyőkre.

ezt láttam míg vártalak,
ezernyi kabát, kalap a Blahán,
vágyam végigszaladt egy lány haján,
hátha te vagy, de csak a rohadt fagy
ölelgetett a betonpadon.

Ars poetica

boldogtalan - 2015. 04. 07. - 20:14

Eh! Kérdezitek, miért írok verset?
Zenét szerezni, sajna, nem tudok.
Az énekem meg mindenkit elkerget,
Zengő szerenádot se várjatok.
Akartam hegedűt nyűni, de mintha
Ráspolyt húznék egy vaslemez szélén,
Sikított a húr, és mert ő sem bírta,
Pattanva szakadt koncertem végén.
Olykor cerkát fogtam, s rajzolni kezdtem
Ez még ment volna, de nem volt hozzá
Türelmem, s hamar szerteszállt a kedvem.
Itt állok, akár egy domború konkáv.

Csak verset írhatok így, ó jaj nekem!
Azt még senki se mondta, hogy ne tegyem.

hét határ

danaiz - 2015. 06. 26. - 14:04

a rét csupa mágia,
egészére nincs szavam,
mindenkinek mást jelent,
ha pipacsok izzanak.

fű-borzoló zöld dallam,
nálam ősz van, folyton ősz,
nyárra kell, hogy bízzalak.

a dombok lágy hajlatán,
vigyázzon útszéleken,
ég-kékből hasadt katáng.

szárnyas pihék hullanak,
beleremeg a szívem,
zümmög bennem minden nyár,
őrzöm, ez is mágia.

Rózsák anyámnak

Artur - 2015. 08. 02. - 11:18

Az Úr azúrkék palástja
beakadt a rózsa ágba.
Félek rágondol anyámra.
Bosszankodva mondja:
Néne...gyere velem
varrni kéne.

Amig kenyér után járok
anyám varja a kabátot.
Rácsókol gyógyìtó csókot
...mint mikor még engem óvott.

Felhőprém szegély a szélén.
Anyám ūl egy felhő végén.
Mikor elzsibbad a lába
átlépked a napsugárra
és amikor kész a mente
bezárja a naplemente.

Nem kell már
vigyáznom rája
Szabad vagyok.
Szabad?Árva.

Szedek egy
utolsó csokrot
és kivágom a
rózsa bokrot.

2015.aug.1 . éjszaka

Elszökött az ősz

danaiz - 2015. 08. 24. - 20:19

Szívemből tegnap elszökött az ősz.
Szent Mihály útján búsan billegett;
nyári ruhában fázó angyalok
gyújtottak tüzeket.

Velem ballagott a halhatatlan,
hová indultam, már nem is tudom,
belém karolt, s megalvadt bíborok
takarták kis dalom.

Elszökött az ősz; vérem bronz-nehéz,
hullott falevél-szívem megremeg.
A suttogás Tejútra költözött.
Dermedt madárszemek

bámulnak engem, s a halhatatlant.
Magunkat hűs rétekre viszem;
látom, hogy olvad, s a föld felissza
mozdulatlan szemem.

Ady Endre: Párizsban járt az ősz - evokáció